Uránvárosi csibészek
Nemrég meghívást kaptam a legnagyobb közösségi oldalon egy csoportba. Ezeket a lehetőségeket én általában kihagyom, nem szeretem, amikor kéretlen üzenetekkel árasztanak el. Most azonban egy percig se’ hezitáltam. A csoport neve ugyanis azonnal a gyerekkorom iránti nosztalgiával töltött el. „Uránvárosi csibészek”. Akik közé én is tartoztam 10 éves koromig. Ahogy nézem, mások is szép emlékeket őriznek a pécsi Uránvárosról, néhány hét alatt több mint 1200 tagja lett a virtuális közösségnek. De miért is volt különleges ez a hely? A csoport egyik alapítójával, Hadobás Bélával beszélgettünk róla.
Milyen játékok voltak akkor a legnépszerűbbek?
Egyértelműen a foci, az volt a lételemünk. Az uránvárosi fiúgyerekek 60 százaléka tudott úgy focizni, mint azok akik ma 10-12 éves korukban klubokban eddzenek. Három-négy lépcsőháznyi gyereknek volt egy focilabdája. Salakos pályákon játszottunk, tele voltunk horzsolásokkal, de a sebkezelést is megoldottunk magunk. Minden háztartásban volt alkohol és kötszer, nem szaladgáltunk orvoshoz.
A házak közötti parkolókban fél napokat „kidobóztunk”. Akkoriban még jó, ha óránként jött egy-egy autó. Aztán ott volt a gokartozás. Néhány lécdarab, négy golyós csapágy és repesztettünk ahol csak lejtőt találtunk. Hol volt akkor még minőségbiztosítás! A ’70-es években a menőknek már görkorcsolyájuk is volt. De nem ám a mai soros-fajta. A négykerekes görinek a fém talprészét ki lehetett húzni, ahogy nőtt a láb, bőrszíjakkal kellett a lábfejhez erősíteni.
A házban már minden korombeli fiúnak volt görije, csak nekem nem. Az én első görkorcsolyám Kővári Csabától került hozzám (ő az 5/A-ban lakott), és miután görizés közben eltörte a kezét, a szülei egy életre eltiltották ettől a játéktól. Én az övét örököltem meg. Eleinte a járda túloldalára sem sikerült esés nélkül átérnem. De aztán hamar belejöttem és teljes jogú csapattag lettem a „nagyjárdán” vívott görhoki mérkőzéseknél. Két-három fős csapatok voltak, mindenféle kezdetleges ütőket használtunk és egy sertésmájkrém doboza volt a korong. A konzervdoboz nem volt hosszú életű, az első rágurulásig tartott csak, de abban az időben mi nagyon szerettük a májkrémes kenyeret, így minden mérkőzésre több tartalék korongunk is volt.
(Részlet Bodrogi Frigyes bejegyzéséből.)
A görkorcsolyázás nemcsak sport, játék volt, de azzal is közlekedtünk. – teszi hozzá Hadobás Béla. A játszóterek között, a boltba, mindenhová azzal jártunk. Mindenki tudott kereket cserélni, ha egyikünknek nem volt, kért kölcsön a másiktól. Én például Tukora Tamás – akivel együtt gondozzuk az „Uránvárosi csibészek” oldalt – biciklijén tanultam meg kerékpározni, mert csak később kaptam a szüleimtől saját biciklit. Addig kérés nélkül vihettem az övét, amikor csak eszembe jutott. Ezt a fajta önzetlenséget, összetartást a mai gyerekek többsége nem is érti. Talán ez az önzetlenség az alapja, hogy az összetartozás élménye máig tart.
Hozzászólás zárolva.