"LEGYEK ANGYAL, HA ÖRDÖG VAGYOK?"
Veszélyhelyzeti exkluzív interjú Szűcs Gabi énekesnővel
Szűcs Gabi EMeRTon- és Fonogram díjas énekesnővel, a Cotton Club Singers alapító tagjával a szabadúszó-lét kiszolgáltatottságáról, a jubileumokról, életre szóló döntésekről, fentről és lentről, csücsörítésről, munkáról és természetesen arról beszélgettünk, hogy március 11. a veszélyhelyzet kihírdetése hogyan változtatta meg a hazai popéletet.
- Mióta énekelsz?
- Amióta az eszemet tudom. A korai színészi szárnypróbálgatásokat leszámítva egész felnőtt életemben. Huszonyegy éves koromban kezdtem el intenzíven képezni magam. Akkor még nem ezzel kerestem a pénzt, de 24 éves korom óta ebből élek. Ha megmondanám, hogy hány éve énekelek, akkor kiderülne a korom!
- Márpedig ez most ki fog derülni, mert eredetileg a beszélgetés apropója egy kettős jubileum lett volna. Idén 25 éves a Cotton Club Singers formáció, aminek alapító tagja vagy, illetve az első szólólemezed, a Tűsarkú lépteim is 5 éve jött ki.
- Igen, nagyon furcsa ebbe belegondolni. Azért a lemezért kaptam a Fonogram díjat, ami helyrerakott mind érzelmileg, mind szakmailag. Ez volt az első visszaigazolás a szólókarrieremben. A Tűsarkú lépteimnek azt is köszönhetem, hogy olyan pályára állt az életem, amit azóta is, legalábbis a vírusig, nagyon élveztem.
- A Cotton Club Singers alatt nem érezted azt, hogy megfelelő pályán van a szakmai életed?
- Jaj, dehogynem! Csak amikor az ember egy zenekarban harmadmagával van teljesen egyenrangú pozícióban, akkor nem látja tisztán a dolgot. Hiheti, hogy az összes taps neki szól. Aztán amikor kiállsz egyedül a placcra, hiszen hosszú vívódás után, de 14 év után otthagytam a zenekart, akkor teljes megdöbbenéssel tapasztaltam az első évben, hogy Szűcs Gabit önállóan nem keresik. Nem az történt, hogy annyian hívtak volna, hogy fel se tudtam venni a telefont. Azzal nem számoltam, hogy engem abban a zenekarban szerettek. Elölről el kellett kezdenem felépíteni az akkor már önálló karrieremet. Ami azzal is járt, hogy egy teljesen új közeget kellett megtalálni. Megdöbbentő módon ugyanis minimális az átjárás a mostani és a Cotton Club-os közönség között. Most, hogy sokat találkozunk a zenekarral, ők is erről számolnak be. Mindenki azt hitte, hogy a Cotton Club rajongóit viheti magával a szóló karrierjében is, de ez nincs így. A zeneiparban ez nem így működik. Vagyis nulláról elkezdi az ember. Közel egy évig tartott az ocsúdásom és utána kezdtem el azon dolgozni, hogy mi legyen a szólókarrierem iránya. Ennek az egyik állomása a Tűsarkú lépteim. Visszatekintve a Cotton Club Singersre, azt a felnövés, az ártatlanság és a felnőtté válás meghatározó, szerencsés és gyönyörű korszakának tartom. Most, hogy az utóbbi három évben, amikor évente egyszer-kétszer összeállunk kötelezettségektől függetlenül, anélkül, hogy azt mondanánk, hogy ez egy újra létező zenekar, azt vettük észre, hogy olyan mélységes szeretettel fogadnak minket, mint annak idején sem. Arra jöttünk rá, hogy elérte a zenekar a 25 évvel azt a kort, amivel kezd a legendás zenekarok közé bevonulni. Azt látjuk, hogy azok vannak ott ezeken a koncerteken, akik velünk nőttek föl. A kilencvenes évek közepén alakultunk, négy, a kamaszkorból épp kilépő fiatalember, szerintem viszonylag jó ízléssel, egyedi hanggal
- Itt azért álljunk meg egy pillanatra! A Cotton Club Singers sikere valószínűleg sok dologgal indokolható. Ott voltatok négyen, helyesek, lelkesek, fiatalok. Hihetetlen szakmai tudással és alázattal álltatok ki a színpadra, nem a könnyű utat választottátok, nem egy akkori mainstream dologba vágtatok bele.
- Így van. Akkoriban a sztárok a boy- és girlbandek voltak itthon és külföldön is. Szexi fiúk és lányok. Mi pont annyi idősek voltunk, mint ők, csak mi estélyi ruhát húztunk és század eleji zenét énekeltünk négy szólamban. Őrületes meló volt. Akkor még nem voltak saját számaink, feldolgozásokat csináltunk. Visszanyúltunk a gengszter korszakhoz, a swing korszakhoz és felidéztünk valami jó értelemben vett nosztalgikus dolgot, amit azzal spékeltünk meg, hogy nem leutánoztuk mondjuk Luis Armstrongot vagy Ella Fitzgeraldot, hanem átírtuk a dalaikat négy szólamra.
- Áthangszereltétek a dalokat.
- Igen. Vokális jazzt csináltunk belőle, amit a világon is kevés csapat csinál.
- Ez elég nehéz, szakmai tudást és pontosságot igényel.
- Elárulom, hogy a férjem a mai napig nem érti ezt. Próbálom matekpéldákkal megvilágítani neki, hiszen a zene matematika, hogy valakitől hallod a dallamot, a másik három pedig nem a dallamot énekli, hanem valami mást alatta, alatta és még alatta. És az egész együtt ad ki egy harmóniát. A zenészek ezt persze tudják, a négyes hangzat elvén működik. Mi egy hangzatot adtunk ki együtt. Az évek alatt kialakult az is, hogy a zenekari létünk is egy hangzat. Az, ahogy először Zsédával, később Kozma Orsival hogyan tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, kinézetben, hangvételben, mozgásban, viselkedésben, attitűdben. Ösztönösen felidéztük az operettes hagyományokat, hogy legyen mindig primadonna, bonviván, szubrett és táncos komikus. Felvettük ezeket az attitűdöket. Mi ebben lettünk igazán nők, a fiúk férfiak. Ez nagyon működött. Akkoriban nem voltak tehetségkutatók, kereskedelmi tévék, volt viszont CD eladás, de nem voltak közösségi médiumok. Nagyon hiszek a munkában, de a szerencsében legalább annyira. Szerencsés csillagzat alatt álltunk, nem véletlenül jutottunk el a világ minden pontjára. Mert kint is nagyot tudtunk ütni. Hát ez volt 25 éve. Most újra úgy állunk ki a színpadra, mint a kezdetekkor. Kellett ehhez ez a 25 év, hogy felnőjünk. Valljuk be, középkorú emberek lettünk. Számomra és a többiek nevében is beszélhetek, hogy most szinte nagyobb élvezetet nyújt, mint annak idején.
- A Cotton Club Singers egy nagyon biztos szakmai tudást, hihetetlen rutint adott.
- És hatalmas respektet. A szakma felől is. Már a szóló karrierem kezdetén is bárkit felhívhattam.
- Szakmailag nem a nulláról kellet indulnod. És a közönség szempontjából?
- Így van, bármelyik zeneszerzőt, szövegírót felhívhattam. A mai napig érzem ezt a respektet, meglepő módon a fiatalok részéről is.
- A Cotton Club Singers kapcsán kinek a nevét említenéd meg mindenképpen?
- Természetesen Sík Olgáét. Az ő személyisége körbelengte az egészet. Bár nem ő találta ki, de hozzájártunk énekelni mind a négyen. Parádés osztályunk volt. László Boldizsár, Zsédenyi Adrienn, Janza Kata, Szekeres Adri, Kovax (Kovács Péter), vele alapítottuk eredetileg a Cotton Club Singerst, és Csány István, szaxofonos-énekes. Olga néni biztos kézzel választott tehetségeket és olyan útravalót adott, hogy mindenki megállta a helyét a szakmában. Megtanította nekünk az alázatot és a munkát. Mostanában szerintem a munkának van a legkisebb jelentősége bármilyen siker elérésénél.
- Ez a tehetségkutatók miatt lehet így?
- Nem. Azok a fiatalok, akik bekerülnek, pont a tehetségkutatókban tapasztalják meg, hogy ez mennyi munkával jár. Inkább a gyorsan jött sikerre és a gyorsan jött pénzre gondolok. Főleg a közösségi média kapcsán. Az, hogy valaki nagyon jól megél abból, hogy csinos és sok hirdetője van az Instagram oldalán, az nem fogja arra nevelni, hogy a munkának van egy metódusa. Például a gyakorlás. Lehet persze gyakorolni a csücsörítést, de mondjuk ahhoz, hogy valaki egy dalt jól elénekeljen, abban elég sok munka van.
-
Facebook hozzászólás
Hozzászólás zárolva.