Privát Megatánc
Abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy nem kell egy hetet várnunk a szórakoztató táncos produkcióra a TV-ben – saját táncosunk műsorát élvezhetjük, napjában többször is.
A fiatalember ugyanis lelkesen ropja mindenre, ami ritmusos – és az a műfajteremtő lábmunka! Kedvencei a tüzes, latinos dallamok, de a ritmikus kalapálás a szomszédban, sőt a porszívó zúgása szintén megteszi (innen jön új indián neve: Porszívóval Táncoló).
A porszívó egyébként is legjobb barátjává avanzsált: egy náthával kezdődött minden. Reszkető kezekkel üzemeltem be a porszívós-orrszívót, a kisgyermekek rémét, de kisfiam ismét meglepetést okozott. Már az első alkalommal rezzenéstelenül tűrte a műveletet, azután saját kezébe ragadván az irányítást szájába dugdosta az eszközt, végül áttért a porszívó működési elvének tanulmányozására a következők szerint: ütöget, bekapcsol-kikapcsol, kinyit, szétszed, szétszerel. A porszívó azóta a gyerekszoba szerves részét képezi és babánk hangos tiltakozással kíséri takarítási célzattal való használatát. Hát szabad így kihasználni egy jóbarátot?
Apropó jóbarát: egy drága barátnőm azzal lepett meg, hogy bejelentett bennünket egy babamodell ügynökséghez fotózásra – mivel „Ádámka olyan helyes, mosolygós és emellett áldott jó gyerek: feltétlenül fotózni kellene”. Gondoltam, ha már az időpont is megvan, üsse kavics, próbáljuk meg – meg gondoltam mást is, de a valóság minden képzeletemet felülmúlta. A fotózás napján a „modell” nem volt hajlandó délelőtt aludni, majd amíg a dugóban araszoltunk úgy leböfizte a fotózásra szánt pólóját és dzsekijét, hogy az már nem is nevezhető böfinek. Mire megérkeztünk a stúdióba, a szemei majd leragadtak és elérték mérettartományuk alsó határát. Ezek után már nem is csodálkoztam, hogy a fényképezőgépre máskor szélesen mosolygó gyermekemből hosszas és fantáziadús humorizálással is csupán egy halovány félmosolyt sikerült kierőszakolni, azt is csak félrebillentett fejjel. Azt hiszem a fotómodell karrierünknek lőttek…
Térjünk még vissza egy gondolat erejéig az „áldott jó”-ra. Amikor elmegyünk valahová, vagy hozzánk jön valaki látogatóba, ártatlanul meresztgeti hatalmas kék szemeit, szerényen mosolyog, csendben játszogat, majd előad egy táncot, mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Erre mondják a nagyszülei: látszik, hogy van gyerekszobája (három is – mondom én – nekünk viszont egy sem maradt). Bezzeg mikor kettesben maradunk, a kisangyal rögvest zsebdiktátorrá változik: nyafogva követeli hogy szórakoztassam; nem hagy sem dolgozni, sem főzni; olyan hangosan van, hogy véletlenül se halljak egy szót sem a hírekből; az újságot kitépi a kezemből és a nadrágom szárán lógva szívfacsaróan mamamamázik, hogy vegyem föl és hordozzam.
Hozzászólás zárolva.