Interjú Kandász Andival
„A férjem az életem egyik legnagyobb ajándéka” – interjú Kandász Andival
Örök optimista. És imád beszélni. De ez nem baj, mert olyan jókat mond. Árad belőle a pozitív energia és ez megtölti a mondanivalóját, meg persze feltölti azt is, akivel épp diskurzust folytat. Kandász Andi Őszintén vall mindenről, fogyókúráról, veszteségekről, érzéseiről no meg arról még mi mindent szeretne véghez vinni.
Az a tapasztalatom, hogy a látványos külső változásokat, bizonyos belső átalakulások is kísérik. Mit gondolsz ez nálad is így történt? Ha igen, ez miben nyilvánul meg?
Az elmúlt fél év nem csak fogyókúra volt, hanem nagyon kemény tanulási időszak is. Folyamatosan azt hallottam, olvastam, hogy ebben a korban már szinte természetes, hogy az ember kigömbölyödik és tulajdonképpen jól van ez így. Meg hogy már másként működik az anyagcserénk, nem vagyunk olyan rugalmasak, nem lehet alakulni. De rájöttem, hogy ez csak egy téves hitrendszer, ami benne van a köztudatban, amit elfogadunk és tényként kezelünk anélkül, hogy megpróbálnánk megcáfolni a gyakorlatban: vajon ránk is igaz? Sosem féltem úgy, mint a Covid elején, de vettem egy mély levegőt és a negatív érzéseket pozitívakkal írtam felül. Ha ez sikerült, akkor miért lenne egy fogyókúra kivétel? Ahogy teltek a hetek az idő engem igazolt, hiszen egyre jobban éreztem magam fizikálisan és lelkileg is. Egy ideje pajzsmirigy alul működés is kialakult nálam, amire gyógyszert is szedtem. A fogyásommal ezek az értékek is javultak. Az egészből a legnagyobb tanulság számomra, hogy soha többé nem engedem így elszállni a kilókat. És óriási segítség volt, hogy a férjem és Lola lányom, akik végig erősítettek. Feri mindig olyannak szeret, amilyen éppen vagyok, ezért sem vettem észre, hogy rengeteget híztam, mert ő soha egyetlen szóval sem utalt rá. A fogyás alatt pedig végig támogatott. Ő az életem legnagyobb ajándéka a lányomon és a szüleimen kívül. Egyébként elkezdtem nem a fogyókúra szót használni, mert a fogyás valamiféle veszteséget sugall. Én pedig a bőség teremtésére törekszem az életemben, így inkább a súlycsökkentő program kifejezést mondom manapság. Hiszek a szavak és a gondolatok teremtő erejében.
Ha jól tudom, korban elérted életed felét. Az emberek nem mindig élik meg jól ezt a vízválasztónak számító kort. Veled hogy volt? Mire tanítottak ez eddigi évek?
Ki ne mondd! Szégyen, nem szégyen, akkor is őszintén elmondom, hogy rendkívül hiú vagyok, ha a koromról van szó. Leírva meg pláne nem szeretem látni, mert egyáltalán nem érzem magam annyinak. Nem hiszem el és nem is értem, hogy mikor repült el ennyi év! Még a szülinapi tortámra is tilos számot írni. Abban hiszek, hogy mindenkinek van egy „állandó” kora. Találkozol olyan hetvenesekkel, akik 20 éveseket meghazudtoló habitussal rendelkeznek vagy éppen fordítva. Vannak húszon-évesek, akik meglepően bölcsek. Nálam 29 éves koromban megállt az idő. Sokszor olyan gyermeki lelkesedéssel tudok rácsodálkozni dolgokra, mint egy 15 éves, imádok táncolni, nevetni, örülni és naivnak lenni. Ez –remélem-, hogy a következő évtizedekben sem változik.
Ami viszont az idén kétségbeeséssel töltött el-persze csak egy pillanatra – hogy rádöbbentem, valószínűleg már leéltem az életem felét, de nekem még legalább kétszer annyi időre van szükségem ahhoz, hogy minden tervemet megvalósítsam. Aztán ezen is hamar túl lendültem. Azzal vígasztalom magam, hogy pár év múlva tuti feltalálják az „örök élet titkát és akkor akár 150 évig is elélhetek. Egyszerűen imádok élni, nem akarom elfogadni, hogy egyszer csak vége lesz. Arra törekszem, hogy minden pillanatát megéljem. A MOST-ban. Hiszek a sorsban is, amely egy életútra predesztinál ,de feldob útkereszteződéseket, ahol a tiéd a döntés, merre menjél tovább. Amikor úgy érzem, hogy nem vagyok a helyemen, akkor pontosan tudom, hogy rossz felé indultam.
Facebook hozzászólás
Hozzászólás zárolva.