„Még útközben vagyok” – Schell Judit a változásról
Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor a jól bevált dolgaink már nem működnek, újra kell tervezni őket. Megváltoztatni az irányt, elengedni régi szokásokat, belevágni új tervek megvalósításába. B terv című rovatunkban ismert magyar emberek vallanak a nagy váltásaikról. Schell Judit színésznő mesél nekünk.
Schell Judit nemrég a saját bőrén tapasztalta meg a változást. Egy évvel ezelőtt gondolt egyet, bepakolta gyermekeit az autójába és neki vágott Spanyolországnak. Úgy érezte, szüksége van a feltöltődésre, mert őt is elérte az életközepi válság. A szeptemberi iskolakezdésre már hazatért a család, de Judit lélekben még útközben van. Éppen ezért, mi másról is beszélgethettünk volna vele, mint az újrakezdés, a megújulás oly aktuális témájáról.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
A szüleim válása. 8 éves lehettem akkor. Érdekes, hogy ez a történet nemrég megismétlődött az életemben, csak most én váltam és a lányom volt ugyanannyi idős, mint én a szüleim válásakor. Hasonló érzéseket tapasztaltam rajta, mint amiket én akkoriban megéltem. Ő sem tudta eldönteni, hogy egy ilyen helyzetben, mit kell éreznie. Mit jelent ez az egész? Én is a nővérem reakcióját figyeltem, mint ahogy a lányom a bátyjáét. Később a trauma átélése után is, sokat segített a személyiségem, nem fogtam fel annyira tragikusan a helyzetet. Nem akartam apura haragudni, sem az új feleségére. Szerencsére én ma is ösztönösen mindig a jót keresem. Nem szeretek se gondot, se haragot magammal húzni. A mai napig nem tudok haragot tartani, mert az agyon nyom. Persze megélem a történet tragikus részét, földhöz is vág, de utána aránylag hamar tudok regenerálódni és abba az irányba indulok el, ami a boldogság felé vezet.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Milyen mintákat mutattak a szüleid?
Két különböző személyiség a szüleim. Az anyukám inkább hezitálós típus és tart az ismeretlentől. Apám pont az ellentéte. Ha most azt mondanánk neki, hogy üljön be az autóba és vezessen el Párizsig, megkérdezné, hogy miért nem ülünk már a kocsiban. Én ezt a mentalitást örököltem. Hirtelen hozok meg döntéseket, nem nézem a következményeket, hanem a pillanatnyi állapotot élem meg.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Végül is igen. Gyerekkorom óta nagyon egy irányba tartottam, de nem tudatosan. Nem volt bennem erős vágy, hogy színésznő legyek. Sőt. Sokáig alig mertem megszólalni mások előtt. Mivel egészen kicsi koromtól kezdve versenytáncoltam, titokban reménykedtem, hogy emiatt egyszer színpadra kerülök. Ez vezetett a gimnázium dráma tagozatára. Anyám második férje színész volt, ő is hatással volt rám. Tetszett, hogy sokkal szabadabb életet él, mint amit addig láttam a környezetemben. Később jöttem rá arra, hogy a színészi lét is mennyi kötöttséggel jár. Egyből felvettek a színművészeti főiskolára, után a Radnóti Színházba szerződtettek, színészi karrierem ment előre a maga útján.
Hozzászólás zárolva.