Egy anyuka őszinte vallomása

Január 3-án, 9 hónapnyi várakozás (és kisebb gondok) után célegyenesben vagyok: a hatos kórterem egyik ágyában próbálok megnyugodni. És felkészíteni magamat arra, amitől végig tartottam: császármetszés.

Hiába vetettem be minden őrültnek tűnő praktikát (pl. négykézláb rohangálás a szobában), hogy jobb belátásra bírjam porontyunkat, ő ellenállt bolondos anyjának, és nem fordult meg.

A farfekvés (és a terhesség alatt kialakult cukorbetegségem) miatt egy héttel korábban kórházba parancsolt az orvosom. Még fel sem fogtam teljesen a helyzetet, amikor délután berobog, és közöli, hogy még aznap megszületik a kislányom. Ma már ne egyek semmit, és gyorsan hívjam fel a férjemet. Egy gyors telefon: a férjem úgy tesz, mint aki se lát, se hall. Aztán megérti nagy nehezen, hogy akkor most neki be kellene jönni a kórházba, mert „szülünk”.

Este hatkor egyszerre jön a doki, meg a férjem, Attila (halálra vált arccal). Szinte rárángatják szegényre a citromsárgában pompázó kórházi kötelezőt, és betuszkolják a szülőszobába. Én kiterülve fekszek, mint a béka; és bár teletömtem magam információhalmazzal az elmúlt hetekben, most mindenre rácsodálkozok. A műtét egyetlen „kellemes” része, hogy nem kell megismerkednem a beöntés intézményével, helyette viszont állandó társamul szegődik a katéter (legalábbis pár napra). Ezt szívesen kihagytam volna.

Megérkezik az aneszteziológus. Kérdően néz a férjemre, hogy marad-e, amíg beköti az epidurális érzéstelenítőt. Mi az, hogy…. Ő fogja a vállamat, és tart, amíg a nagy tű befut a gerincem mellé. Pontosabban csak futna, mert olyan görcsben vagyok, hogy a doktornő háromszori próbálkozás után jár sikerrel. A második próbálkozás után Attila gyakorlatilag kidőlni készül. A doktornő gyorsan vizet parancsol neki, a műtősfiú segít inkább tovább.

Túl vagyunk a nehezén. Egy-két infúzió, egy kis várakozás, hogy az érzéstelenítés hasson. Attila is visszajön, már jobb színben van. Fogja a kezemet, és pakolja rám a takarókat, mert Szibériában érzem magam, talán az izgalomtól.