Egy anyuka őszinte vallomása

Végre hat az érzéstelenítés: életemben először vagyok teljesen kiszolgáltatott. Deréktól lefelé semmit nem érzek. A nyakába kap a műtősfiú, és már szaladunk is a műtőbe. A férjem versenyt fut velünk. Piszok rosszul néz ki – fut át az agyamon, mikor betolnak az ajtón.

A műtét kedélyesen zajlik. Mint egy kórházi piknik- meg is jegyzem a dokinak. Az aneszteziológus a vállam mellett üldögél, és bátorít, az orvosom pár szinttel lejjebb. Végig ébren vagyok, semmit nem látok (lévén a szemüveget le kellett vetnem). Csak azt a pillanatot érzem, mikor a kislányomat kiemelik ebbe a világba.

– Lányt beszéltünk meg?- kérdi a doki.

– Igen- bőgöm a választ.

Megérkezett Dorka. Csak a hangját hallom: teli torokból üvölt. Nagyon remegek, és mintha parttalanul ömlenének a könnyeim.

A doki az orromra biggyeszti az okulárét: mégis csak jobb, ha rendesen látom ezt a gyerkőcöt. Odahozzák mellém: versenyt bömbölünk. Még egy mázas puszit is adunk egymásnak. Az ajtóból visszakiabálnak, hogy 57 cm és 3600 gr.

A doki szerint csoda, hogy elfért a pocimban.

Fél óra, míg összevarrják a vágást, de már akkor mintha egy másik univerzumban lennék. Gyakorlatilag kommunikáció képtelen vagyok. És ANYUKA.

Tolnak kifelé, a férjem megdicsőült arccal lépked mellettem. Egyelőre ő is kommunikáció képtelennek tűnik, mert hiába kérdezem, látta-e a kislányunkat, mintha leharapta volna a nyelvét. A posztoperatív részlegre beengedik egy kis időre, ott szedi elő a fényképezőgépet, hogy megmutassa az első képeket. Boldogan puszilgatjuk egymást, és már se az infúziós állványok, se a piszok kényelmetlen katéter nem érdekel.

Másnap reggel már az ágyamban fészkelődik a kislányom, és vígan szopizik.