Én, és a kistehén?

Ezt azért igazán nem gondoltam volna.

Amikor kerekedő pocakkal arról ábrándoztam vajon milyen is lesz az életünk a kisbabával. Amikor egy polcnyi könyvet kiolvastam a témáról.

Amikor áldozatul estem a Nagy Szoptató Propagandának, miszerint nincs is természetesebb dolog a szoptatásnál.

Arról volt szó, hogy csak akarni kell, és úgy megy majd minden, mint a karikacsapás.

Arról, hogy a baba igénye szerint nő majd a tej mennyisége meg hogy a gyermek úgy fog szopni, mintha soha mást sem tett volna. Ha pedig még fejésre is hajlandó vagyok adni a fejem, azzal még nagyobb mennyiségeket tudok majd produkálni.

Arról írtak micsoda élmény lesz majd minden szoptatás, elképesztően kellemes érzésektől kísérve (nem röstellték, a kielégüléshez hasonlítani

Na ezekre mi szépen rácáfoltunk: bár annyit iszom, mint egy napokig szomjaztatott sivatagi teve, szedek mindenféle tejserkentő bogyót és fejek etetés előtt, után, hajnalban, napközben és éjszaka olybá tűnik, hogy egyre kevesebb tejem lesz.

Látszik, hogy gyermekem nem olvasta a szakirodalmat, különben biztosan nem enne négyszer annyit, mint amit az ő korában előirányoznak. (Kerekedik is szépen – öröm nézni!)#img3#

Azt viszont szintén nem sikerült megfejtenem, miért felejti el időről-időre a kisfiam, hogy is kell szopni. Az egyik etetésnél rekordot dönt, a következőnél ügyesen mímelve a szopizást 40 perc után egy csepp tej sem megy bele a hasába.

Arról már nem is beszélek, hogy a fájdalom, amit szoptatás és fejés közben érzek legfeljebb, egy mazochista számára csúcsélmény…

Kudarcélményeimtől megrendülten előkaptam a telefont, és sorra hívtam az összes kis- és nagygyermekes barátnőmet, hátha mondanak valami okosat.

Mondtak. A széles ismeretségi körömben végzett közvélemény kutatás megdöbbentő eredményt hozott: több tucat gyakorló anyukából egyetlen egy tudott úgy szoptatni, ahogy az a Nagykönyvben szerepel. Kinek ez volt a gondja kinek amaz, de legtöbbeknek ez is, meg az is.