Fekete könnyek
A halállal nem sok mindent tudunk kezdeni. Ha közelünkben csap le a kaszás, megbénulunk. Sírunk és nem tudjuk felfogni a történteket. Csak annyit tudunk kérdezni, hogy miért épp ő, és sírunk, és sírunk…
Kevés az olyan ember, aki valamelyik közeli rokonának, barátjának a halál hírét könnyek nélkül tudná fogadni. Akár milyen erős az ember, a halálhírt és a temetést nem bírja ki sírás nélkül. Gondoljunk csak egy búcsúztatóra, ahol meglett férfiak szemében is ott rejteznek a fekete könnyek.
Igen, feketék, mert a bánat, a gyász könnyei. De talán ezek a legtisztább könnyek, mert nagyon mélyről jönnek, és nagyon őszinték.
Ha elveszítünk egy szerettünket, megbénulunk, az agy kihagy, felfoghatatlan a helyzet és kilátástalannak tűnik minden. Mintha mi is meghalnánk egy kicsit. Nem tudom, hogy olyankor honnét jönnek a könnyek, de kiapadhatatlan pataknak tűnik a sírásfolyam.
A tehetetlenség, az igazi szeretet, a veszteség, a düh, a félelem, s még kitudja milyen érzések erősödnek fel bennünk, s keverednek össze-vissza. Ilyenkor minden fáj, a napsütés, mások nevetése, a hangok, minden az ég adta egy világon, de legjobban a szeretet személy hiánya.
S mikor végre megnyugodnánk, jön egy ismerős, "hogy tényleg", "nem is tudtam", "ez borzasztó…" – s újra zaklatott állapotba kerülsz.
A gyász nagyon megviseli a szervezetet. A szomorú lény nem törődik magával, nem éhes, állandó vészhelyzetet él meg a szervezete, s a nagy szomorúság életerejét csökkenti. Nem szabad hagyni, hogy túl sokáig tartson az apátia, mert bele lehet rokkani.
Idővel aztán visszaáll az élet a normál kerékvágásba, persze a szomorúság megmarad, a fekete könnyek sem fogynak el. Ott vannak velünk, mikor egyedül vagyunk a temetőben, vagy otthon magányos estéinken, vagy egy fotó nézegetésekor és a családi ünnepeken.
A fekete könnyek, ha egyszer mellénk szegődtek, nem tágítanak többé.
Hozzászólás zárolva.