Fog-szabály
Próbálkoztak mindennel: rám szóltak, bőrtasakot kötöztek az ujjamra, és még a csípős kenőcs is szóba került – de erre nem vitte rá őket a lélek. A megoldás végül az éjszakai fogszabályzó szájpadlásomhoz simuló részéről lelógó „fémkerítés” volt.
Hazafelé két csurom véres tamponnal a számban ültem mellette, és potyogtak a könnyeim. Próbált vigasztalni. Talán a sokk vagy a sajnálat mondatta vele, amit mondott, de amikor megkérdezte, hogy nincs-e kedvem énekelni valamit, olyan szemrehányóan nézhettem rá, mint se előtte, se azóta soha.
A fehér köpenyes, fehér borítékos, gipsz és klór szagú időszak lassan befejeződött. Mire betöltöttem a tizennégyet a fogaim rendbe jöttek – azaz pont mire a hiúság elharapódzik egy fiatal lányban, nem volt mit szégyellnem az arcomon. Anyám jól számolt.
Nem kis energiájába került, hogy ma így nézzek ki. Esténkét, gyakran tíz óra munka után jött értem az oviba, napközibe, és várt velem a váróban vagy állt az orvos mellett hulla fáradtan. Én természetesen nem gondoltam bele, hogy mindez mekkora erőfeszítést jelent a részéről. Nekem, már ha nem történt semmi fájdalmas, szinte mindegy volt, hogy haza megyünk vagy a rendelőbe. Elkalimpáltam a váró széksorán ücsörögve, és kissé szórakozottan olvasgattam – hol betűzve, hol folyékonyan, hol magamban, hol hangosan -a plakátok szövegeit.
A mai napig nem fogtam fel igazán, amit a külsőmmel kapcsolatban neki köszönhetek, és valószínűleg nem is fogom soha. Természetesnek veszem, hogy a mosolyom olyan, amilyen. A saját lányom mosolyára viszont valószínűleg ugyanazzal a pontossággal és kitartással fogok figyelni, ahogy azt az anyámnál láttam. Ahogy az anyám tanított rá.
Hozzászólás zárolva.