Harcom a rák sötétségével- 2. rész
Olyan volt, mintha egy új dimenzióba léptem volna át. Ami egyben a „kívülről” látó, azaz kívülálló és egyben nagyon maga magam, kiszakított csupasz ember lett. Mintha elsodortak volna a dolgok valahova, ahonnan távolságból figyelek másokat és önmagam. Nem láttam semmilyen utat, rám szakadt a tiszta elmém és játszadozott velem hidegen. Még valami örömhöz hasonló állapothoz is hasonlított, hogy vége…végre vége.
Elfáradtam, nyugodtan végignéztem életem gyümölcseit, kapcsolatait és elégedetten vettem számba, hogy ami elintézni valóm van, arra még van időm.
Úgy tartottam, a gyermekeim sínen lesznek, elég erősek és egészségesek ahhoz, hogy ezt jól feldolgozzák. Felkészítettem őket, megnyugtattam őket, hogy nekem ez, és a halál nem félelmetes, ezt valahol én akartam, mert nagyon nem vonz az előttem lévő jövő. Nem tudtam és nem akartam őket sajnálni.
Mondtam, én nem akarok kisnyugdíjas, beteges, önmagának is terhes öregasszony lenni, aki hónapról-hónapra a villanyszámlára, stb. gyűjtöget. Nem tölt el örömmel már az élet, hiszen az számomra csak munka. Nem boldogít a siker, hiszen már ismerem a képességeimet. És sose lesz már annyi pénzem, hogy nyugodtan várhatnám a jövőt, és nem vagyok az a típus, aki a gyermekeire tud és bír támaszkodni. Nincs vonzó jövőképem, ami van, abból köszönöm, nem kérek.
Szeret az Isten, mondtam, hiszen adott időt az elválásra, a méltósághoz, a választásra. Majdnem végrendelkeztem, szóban meg is tettem.
A lányommal régóta az összes konfliktusunknál kibukott belőlem, hogy- mi lesz veled nélkülem? Még számomra is kínos volt, hogy miért esem annyira kétségbe attól, hogy nem hajlandó megtanulni főzni. Ő pedig vállalva minden harcot, ellenállt minden felnőtté-válási nevelésemnek. Már a háztartásunk pénzügyi vezetését is rábíztam, hogy tanuljon meg gazdálkodni.
Magamból pedig egy bezárkózott, munkamániás konfliktusmentes, megbízható kellemes embert faragtam- a külvilágnak. Olykor felrobbantam, de csak szűk családi körben. Ezeket pitiáner helyzetekben tettem, minden ésszerű előzmény nélkül. A lányom szenvedte meg ezeket. Persze ok mindig volt, lázadás mindig volt. De csak helyzeten kívül, összefüggéstelenül robbantam és reagáltam túl a dolgokat.
A külsőségekre nagyon figyeltem, a napi környezetem reakcióját, hogy nagyon pozitívan megváltoztam, úgy fogadtam, hogy helyes úton járok. Beszűkült a világom, nem volt időm semmire, amit szeretek. Olyan irodalmat olvastam, ami hasznos a munkámhoz, a terveim anyagi természetűek voltak, barátaimra nem szakítottam időt, mert azt hittem, hogy nincs.
Hozzászólás zárolva.