Harcom a rák sötétségével- 2. rész
Olyan volt, mintha egy új dimenzióba léptem volna át. Ami egyben a „kívülről” látó, azaz kívülálló és egyben nagyon maga magam, kiszakított csupasz ember lett. Mintha elsodortak volna a dolgok valahova, ahonnan távolságból figyelek másokat és önmagam. Nem láttam semmilyen utat, rám szakadt a tiszta elmém és játszadozott velem hidegen. Még valami örömhöz hasonló állapothoz is hasonlított, hogy vége…végre vége.
Ha néha-néha barátok közé mentem, már nem tudtam felvenni velük a régi fonalat.
Öregnek hittem magam egy új kapcsolathoz és nehéz természetűnek, alkalmatlannak. Tünde szerint minden magamra vonatkozó kérdésnél a válaszaimban a gyerekeimre lyukadtam ki.
A "régi" szenvedélyes természetem, életem kapcsán bűntudatot éreztem, és talán azt hittem fizetnem kell érte, vezekelnem kell. (A gyermekimet kárpótolni a válásért…stb.)
Pedig, gyakran elegem volt ebből a magamra osztott szerepből, de nem láttam már a kiutat, az álarc, a szerep túl jóra sikerült. Megbocsátottam már mindenkinek, elrendeztem már majdnem mindent, megrendeztem a végjátékot.
A környezetem csak egyet tudott már csak rám róni, a dohányzást.
"Igazán büszke vagyok rád, csodálatos dolgokat műveltél, teszel, de ez az egy…és hogy nem törődsz az egészségeddel. …" Mondták.
Én pedig szeretek dohányozni. Mint egy gyerek élvezem, hogy én megtehetem a munkahelyemen is. Van saját szobám már, ahol azt csinálok, amit akarok…éjszaka a számítógép előtt munka mellett pöfékelhetek…De tudtam, hogy csak ezzel vívnám ki igazán a nagyobb elismerést, így lehetnék tökéletes katona. És a kritikákra, a reakcióm mindig düh, harag és megalázottsági érzés volt. "…De büdös vagy, de büdös van itt, ha benyitottak a szobámba."- Gyomorszájon vágott mindig. Itt bemakacsoltam magam. Nem, de belül … Igen, valamiképpen szétfeszítette az illúzióimat…
Ez is csak kis része az igazságnak. A lényeg, hogy mások szemében akartam látni magam, meg akartam felelni a felesleges, lényegtelen és nem is létező elvárásoknak. Elindítottam egy önpusztító utat, és szép lassan eltűntem, elhallgattam, és mások visszatükröződésévé váltam. Kis kaméleon lettem, aki, amely azonban nem rendelkezik gyökerekkel. És persze, hogy nem tud így élni. Kevésbé irodalmian, hazudtam, magamnak és mindenkinek.
Gégerák.
Hozzászólás zárolva.