Most és mindenkor:a házasság bajain segíteni lehetetlen!

Aztán vannak egyéb futó tünetei is a házasság baisse-ének. Az effeminált férfi és a kopasz, szmokingos nő egyelőre csak a színpadon értik egymást, a köznapi valóságban még zavartan és idegenül viselkednek. De ha százával sorolnók is fel a korképben fellelhető kórképeket, mindez nem azt jelenti, hogy a házasság komolyan beteg. Egy kis futó láza van, el fog múlni. És az intézmény megint azt fogja jelenteni, amit 1913-ban jelentett: azt az apróhirdetést, amelyben jó megjelenésű, szorgalmas fiatalember benősülne jól menő vaskereskedésbe. Az eltompult ember, aki ebben a világszemléletben született és nőtt fel, vállat von: ez már így van. De a szabad és józan elme megborzad, mikor arra gondol, hogy milyen lelki és testi tulajdonságok izgalmas és gyönyörteljes összeillése kellene, hogy egymás karjába hajtsa méltó ölelésre a tiszta szeretkezőket, viszont a szerelem szent pillanatának apoteózisát milyen baromi posványba tapossa a vaskereskedés, mikor két olyan meztelen lelket és meztelen testet dob egymásba, amelyeknek semmi közük egymáshoz, és akik igazi párjuk híján melankolikus taposómalom küllői közé zárják embertelen életüket.

De most és mindenkor: a házasság bajain segíteni lehetetlen. Olyan ez, mint a háború. Őt magát kellene kiirtani és nem jelenségeit enyhíteni. Ábránd. Ehhez a belátható történelem perspektíváján messze túleső jövendő foghat csak hozzá. Addig a törvénynek igaza van, ha legalább azt védi, ami van.

És addig is akadhat persze két jól együtt élő ember. De ezek a fehér hollók nem a házasságban élnek jól, hanem a házasság ellenére. Az emberiség általában jól megérdemelt büntetését szenvedi. A büntetés borzasztó. Tu l’as voulu, homo faber! "

Nyugat 1926/10-es szám