Paracelsus az egyetlen mágus!

– Akkor is el lehet égetni a rózsát – mondta kihívóan a tanítvány.

– Éppenséggel van még parázs a kandallóban – mondta Paracelsus. – Ha most tűzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belőle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.

– Egyetlen szóval? – furcsállotta a tanítvány. – Hiszen kialudt már a tűz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.

– Kialudt már a tűz az olvasztókemencémben – ismételte -, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.

– Meg sem merem kérdezni, melyek azok – mondta a másik álnokul avagy alázattal.

– Arról az eszközről beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendő bűn eltakar a szemünk elől. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.

A tanítvány ridegen válaszolt:

– Mutasd meg, kérlek, hogy tűnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá vagy az Igét.

Eltűnődött Paracelsus. Majd így szólt:

– Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztő káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:

– Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tőle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?

Remegve felelt a másik férfi:

– Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendőkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.