Rákos vagyok? Magánügy!

Az ominózus telefonhívás egy szerda reggel történt, pár héttel a méhnyakrákszűrésem után. Akkor, a rendelőben azt mondták, felesleges bemennem személyesen, elég ha felhívom őket, megmondják az eredményt úgy. Hát, én megtettem. Nem kellett volna.

A barátságos beköszönés után, amit az asszisztens kisasszony prezentált nekem, feltettem a kérdést, hogy van-e lelet, és ha van, milyen. Aki volt már hasonló helyzetben – és talán mindenki volt -, tudja, hogy ez a pillanat egyébként is idegölő.

Nekem még inkább az lett, ugyanis a hölgy kis várakozás után sejtelmes hangon bejelentette, hogy nem mondhatja meg az eredményt, be kellene mennem a rendelőbe. Hogy mi fut át egy ilyen pillanatban az ember fején? Szerintem mindannyian sejtik, a rák mint egy óriási neonfelirat villódzik az ember szeme előtt, egyéb, nem kevésbé félelmetes dolgok között.

Azért próbáltam erős lenni, és könnyed hangon megkérdeztem: ez rosszat jelent? Az asszisztens nem válaszolt, csak megismételte, hogy menjek be majd a rendelőbe, mert fel kell írni a papíromra az eredményt. Tudta, hogy egyébként több száz kilométerre vagyok a rendelőtől, mégsem adott több információt.

Szédültem, és hányinger kerülgetett. Két nap múlva – háromórás utazás után – végre beléptem a rendelőbe sápadtan, és láss csodát: a hölgy mosolygó arccal fogadott, és közölte, hogy csak azért nem mondhatta meg az egyébként – hál Istennek – negatív eredményt, mert megváltozott egy szabály.

Megváltozott egy szabály. Ennyit kellett volna mondania, és nem remegem végig azt a két napot. De nem tette. Hogy miért? Erre azóta sem tudok választ adni, lehet, hogy nem kedvel, vagy rosszindulatú, vagy utálja a munkáját, és így adja le a feszültséget? Nem tudom, de egyre inkább az az érzésem, hogy itt már közel sem a betegekről szól az egészségügy…