A „munkaológia” és a Burn-out jelenség IV. rész
A „munkaológia”, megfelelő és gyökeres érzelmi viszony megváltoztatása nélkül szinte törvényszerűen vált át a burn-out szindrómába. Sokáig – a tapasztalati tények alapján – az volt az álláspont, hogy a burn-out szindróma elsősorban a 40-es életévekre alakul ki.
„Bennem a múlt hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma kék idő.”
(József Attila)
Sajnos, vagy éppen szerencsére ez a problémakör nem életkor függő. Felléphet már a tanulmányi évek alatt, az első munkahelyen. Gyakran társul a munka megcsömörlöttség érzés kialakulása az un. magánélet színpadán bekövetkezett kudarccal egyidőben.
A rossz közérzet mindenképpen jelzés, ráadásul a bennünk lakó, saját „jóbarátunk” jelzése, csak éppen meg kellene hallani. Mit is jelez? Azt, hogy nem csak a siker, a győzelem vezéreljen, hanem el kell fogadni, hogy érzelmileg egymásra vagyunk szorulva, függünk egymástól. Mi is függünk és mások is függenek tőlünk. Ezt az érzelmi „táplálékláncot” is ki kell elégíteni, különben „kiszáradunk”.
Ahhoz, hogy az érzelmi valahová, valakihez tartozás szükségletét a kölcsönösségben kielégítsük, felnőtt stabilitásra, az odaállás és az alárendelődés kettősségére van szükség, azaz a részleges azonosulás élményét és állapotát kell(ene) megtanulni. Ebben segít a pszichológia modern eszköztára.
Az azonosulás követelménye helyett a részleges azonosulás fontossága
A burn-out szindróma szinte minden foglalkozásban előfordulhat, különösen azokon a területeken, amely nagy lelkesedést, magas aspirációt, és a feladat ellátása nagy felelősségvállalást igényel. Különösen meggyorsítja a folyamatot, ha maga a rendszer sok, előre nem látható csapdát rejt magában, mely akadályozza a részleges azonosulást és túlzottan ráerősít, vagy éppen akadályozza a túlazonosuló képességet.
Az azonosulás gyermekkorban sokat segít. Általa tanuljuk meg, alakul ki a pszichoszociális arcunk: magatartásformáink, nemi szereprepertoárunk. Az azonosulásaink útján és révén alakul ki önazonosság érzésünk, és a másokhoz tartozás, az összetartozás érzéseink. Egyszóval az azonosulásaink során „kebelezzük be” a számunkra fontos személyeken keresztül önön lényegünket, alakulunk mi magunk magunkká.
Felnőtt korra, kialakulásunkra talán egy-egy nagy érzelmi kapcsolat képes olyan személyiségváltoztató erőt az azonosulás révén megmozdítani bennünk, mely jelentős változást eredményez. Ilyen egy-egy szerelem és a gyermekünk.
Hozzászólás zárolva.