Az erő bennünk van

Jaj, nem bírom tovább! Hányszor fordult már elő Önökkel is, hogy felkiáltottak így, vagy csak egy kétségbeesett halk sóhajként hagyta el ajkukat ez a mondat, vagy csak önmagukban, lelkük mélyén meredeztek a felkiáltójelek. Persze nem, vagy nem elsősorban a fizikai teherbíró képességre gondolok, hanem inkább a lelki, érzelmi terhek, problémák elviselésére.

Azután van, aki mégis tovább tudja csinálni, van, aki nem s valamilyen szinten utoléri a depresszió, a fásultság, az összeomlás.

Miért sikerül az egyiknek, s miért nem a másiknak? Honnan merítünk tulajdonképpen erőt?

Bármilyen hihetetlen is a legtöbb erőt éppen saját magunkból meríthetünk. Mert bár segíthet a család, a barátok, sőt ha kell a pszichológus is, a problémát végül nekünk kell megoldani. Belső erőnk legfőbb alapja pedig az önbizalom, mely az önismereten is alapszik.

Az önbizalom csírája velünk születik. Gondoljanak csak bele, milyen önbizalommal indul neki a „világnak” a kisgyerek, amikor a szó szoros értelmében elengedi anyja, vagy apja kezét. Nem fél semmitől, boldog, hogy tud már járni, s persze elesik.

S az első momentum is ez a gyermek önbizalmának kialakításához: hogyan reagálja le a szülő az első, igazi lépéseket.

Ha elesik, s a szülő aggódva felkapja, babusgatja, s inkább fogja a kezét továbbra is – a gyerek nem csak megijed, hanem bimbózó önbizalma is megtörik – „nem tudom megcsinálni?” – fogalmazódik meg, persze még nem tudatosan, agyacskájában a kérdés.

Ha a szülő csupán gyengéden lecsitítja a sírást, s biztatja, állj fel, próbáld meg újra – a gyerek arca kivirul, s nemcsak lábra áll, önbizalma is lábra kap.

S folytathatjuk a sort azzal, amikor már nagyobb a gyermek, és korának megfelelő önálló feladatot bízunk rá: hagyjuk, hogy önállóan megküzdjön vele, s a siker önbizalmát erősítse, vagy megunjuk „ügyetlenkedését”, s kikapjuk a kezéből, azért, hogy mi magunk megcsináljuk. A kudarcélménnyel együtt egy darabkát letörünk önbizalmából is, s gyengítjük belső erejét.