Az igazi boldogság nem ott van, ahol keressük

Az ember fia-lánya nagyon bele tud ragadni az anyagba. Annyira erőteljesen képes azt hinni, hogy az anyag hozza meg számára a boldogságot. Függővé teszi magát a legkülönfélébb módokon, és képes belekergetni magát és a társait egy végeláthatatlan mókuskerékbe, amiben ahelyett, hogy boldogságra lelne, rettentően elfárad, és megkeseredik.

Ez a minta, ez az emberi program, ezt tanulta anyjától, apjától: felkel, elmegy dolgozni azért, hogy este legyen hova hazamenni, ahol lefekhet aludni, hogy kipihenje magát, mert másnap ugyanezt kell tennie … és ez megy egy életen át. Ha a munkáját jól megfizetik, akkor van elég pénze ahhoz, hogy szép lakásban éljen, hogy anyagi jólétet biztosítson a családjának, néha még élvezhesse is a munkája gyümölcsét egy-egy nyaralással, vagy olyan tárgyakkal, amik pillanatnyi örömöt visznek az életébe. A nyaralás azonban véget ér, a tárgyak okozta öröm hamar elhalványul. De mi marad ezután? Szürke hétköznapok? Panaszkodások? Idegeskedés? Stressz? Pedagógus körökben már szeptemberben az iskolakezdés első napjától a nyári szünetet várja a legtöbb kolléga, a gyerekekről nem is beszélve … és nem csak viccből, komolyan így van. Biztos, hogy más szakmákban is megvannak a szlogenek arra nézve, hogy: „jaj, de jó, hogy vége a napnak, … a hónapnak, … az évnek”. Nagyon sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy: Van ennek értelme? Miért csinál olyasmit az ember, amivel csak a gond van, amihez nincs kedve, amiből elege van? Ha pedig van hozzá kedve, akkor miért nem örömmel teszi a dolgát, akkor miért olyan panaszos a szája?

Mindenkinek megvannak a saját frusztrációi, a saját problémakörei, de kiút csak egy van: ez pedig nem más, mint meghallani a szív szavát, a belső hangot, ami csendben utat mutat. Sehol nincs benne a tananyagban az elcsendesedés művészete. Senkit nem érdekel ez egészen addig, amíg azt nem érzi, hogy: „elég volt, mást akarok, másképp akarom, ezt már nem bírom tovább”. Ebben a pillanatban indul el az ember az útján keresve, kutatva, és szinte mindig rátalálva erre az üzenetre: „ülj le, és csendesedj el!”. Mondják úgy is, hogy meditálj. Igen ám, de mi is az a meditáció? A meditáció egyszerűen befelé figyelés, amikor is az érzelmek és az elme elcsendesedése után képessé válok arra, hogy önmagammal kapcsolódjak. Aki valóban meg akarja ismerni önmagát, és meg akarja találni a saját útját, az nem arra törekszik, hogy egy újabb illuzórikus énképet érjen el személyiségfejlődés gyanánt, hanem arra, hogy rátaláljon valódi önmagára, és ez által megismerje azt a tervet, amit ebben az életében véghez kíván vinni ebben a testben. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy maga mögött kell hagyni mindent, amit eddig csinált, ahol eddig élt. Nem, de persze lehetséges, hogy valaki ezt fogja tenni. Akár marad az ember, akár megy, megváltozik sok minden. Ettől a változástól szoktunk nagyon, de nagyon félni, és inkább nem lépünk. Egy darabig ez megtehető, de amikor már nagyon feszít valami belülről, és mi még mindig nem lépünk, mert a félelmünk nagyobb, akkor magától fog kirobbanni. Hogy milyen formában? Mindenkinél máshogy: lehet betegségként, munkahelyről való kirúgásként, balesetként, stb., de mindenképpen olyan formában robban, ami testestől, lelkestől megráz, hiszen a lélek már évek óta jelzi, hogy figyelj már rá légy oly kedves …

Senki ne várja azt, hogy az elcsendesedés egy pillanat alatt megtörténik, és jól is fog esni, hiszen eddig zaj volt. Nyüzsgés vett körül mindenhol. Amikor csend van, a zajhoz szokott elme megrémül, és elkezdi ontani a képeket, a gondolatokat, érveket, hogy miért hülyeség, és miért haszontalan időpocsékolás ez az egész. Ám, ha ezt az időszakot az ember átvészeli, akkor túljut az elme alkotta gáton, és képessé válik arra, hogy bár az elméje szakadatlanul küzd a figyelem megszerzéséért, ő, mármint az ember el tud tőle határolódni, és mint távoli megfigyelő képes szemlélni az elméje eme taktikáit. Az elme kezdetben még visszaránthat, de amint észrevesszük, máris kiszabadultunk az elme fogságából. Megtanulva, elmélyítve ezt a szemlélődő figyelmet, érdemes újra körülnézni a világban: megérinteni egy téged hívó követ, átölelni egy fát, beszélgetni a virágokkal, és keresni egy olyan helyet, ahol éjjel valóban beleveszhetsz a csillagokba.

Ha megteszed, észre fogod venni, hogy mi a különbség … mert van különbség … nem is kicsi.

Az elme állandóan pörög, problémákat gyárt, hogy legyen mit megoldania … ő ettől érzi magát fontosnak és létezőnek. A szív másként működik: amint lelassítja magát az ember, amint ad időt és figyelmet önmagának, rá fog látni arra, hogy hogyan. És ettől minden megváltozik.

Arra várni, hogy valaki majd megmondja a receptet, butaság. A Felemelkedett Mesterek sem receptet adtak a kezünkbe, hanem megmutatták az utat, a tanításaikkal pedig terelgetnek bennünket bízva abban, hogy megértjük az üzeneteiket. A többi azonban már csakis rajtunk múlik, senki máson.

A cikket László Anikó, Alternatív Mozgás és Masszázsterapeuta, Holistic Pulsing – Ringató terapeuta írta. Elérhetőség: +36 20 9375 372 www.ringatoteraia.hu, https://www.facebook.com/rainbowkozpont