Renée Zellweger: „Sztriptízbárban dolgoztam”

A látszat az ő esetében is jókorát csal. Magasabb csak tűsarkakon lehet, kilói számával viszont szabadon manipulál. Híressé is ezáltal vált. Amerika szereti, ha egy színész bátran változtat a külsején. Ha luftballonként kezeli a testét. Arra reklámot lehet építeni, s az pénzt hoz az iparnak. Renée Zellweger pedig aranyat tojó tyúkként tündököl a hollywoodi ketrecben. 2001-ben, a Bridget Jones naplójával ő volt az álomgyár legnagyobb fogása.

Oscarra és Golden Globe-ra jelölték, az MTV Movie Awards gáláján még A legjobb csók kategóriában is esélyes volt, aztán mégis minden díjat más kapott. De akkor már tudta a világ: Zellweger a legnagyobb színésznők közé verekedte be magát. Tehát mellékessé vált, hogy a duci szingli szerepében tizenhárom kilót szedett fel, majd dobott le, ilyen-olyan gyötrelmek közepette. Ez csak a forgatás körüli hírverést segítette. És ugyanez történt három évvel később, amikor a folytatás, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök kedvéért ismét hízásra adta a fejét. 2004-ben valódi súlyánál csekély húsz kilóval nyomott többet, de akkor már Golden Globe-díjas volt a Chicagóval és a Hidegheggyel, s ez utóbbiért a legjobb női mellékszereplő kategóriában az Oscart is elnyerte.

S ahogy az ilyenkor lenni szokott: az ára is nőtt, nemcsak a szakmai tekintélye. Ma már ott tart, hogy minden egyes főszerepért 20 millió dollárt inkasszál, de ahogy Karlovy Vary idei fesztiválján arcrezzenés nélkül beismerte: a gazdagság az ő esetében sem jelent maradéktalan boldogságot. Szakmailag ugyanis ugyanazokon a csúcsokon sütkérezhet, mint ahol Nicole Kidman, Gwyneth Paltrow vagy Cameron Diaz, magánélete azonban kísértetiesen emlékeztet Bridget Jones sorozatos szerelmi kudarcaira.

Szép ez a ruha… tetszik a színe, a szabása, szinte eggyé válik a testével.

Köszönöm, én is szeretem. Nem először viselem, és biztos, hogy nem utoljára. Valahogy nem tudok megválni tőle. Mintha ő is ragaszkodna hozzám.

Valósággal átöleli. Látom. Szerintem az is szép benne, hogy a vállát teljesen szabadon hagyja. Hogy megmutatja: a bőrével is minden rendben.

A bőrömmel? Ezt hogy érti?

Úgy, hogy nem hagyott nyomot rajta a „felszedtem-ledobtam”, a „szétmentem-lefaragtam”.

De ha lehet, még egyszer nem csinálnám végig. Elég volt. Úristen, ha belegondolok…! A mellem, a derekam, a hátsóm, a combjaim! Mintha felfújtak volna.

Tényleg, mit kell enni ahhoz, hogy az ember a lehető legrövidebb idő alatt ekkora súlyokat aggasson magára?

Szörnyűségeket. Chipseket, hamburgert és olajban sült krumplit. Utána pedig literszámra igya a kólát. A siker garantálva.

Volt valami pozitívuma is ennek a felturbózott hízókúrának?

Egyetlenegy. A felismerhetetlenségig megváltoztam, és teljesen szabadon közlekedhettem Los Angelesben. Nem bámultak az arcomba az emberek. Aki megfordult utánam, csak azért tette, mert hátulról is látni akart. A megduzzadt kebleimmel ugyanis… hogy is mondjam? … nagyon erős hatást gyakoroltam a férfiakra.

A hatás azóta sem változott, hogy visszanyerte eredeti formáját.

Köszönöm, a hatással valóban nincs baj, valamit mégis mindig elrontok.

Ön már találkozott tökéletes emberrel?

Nem, mert nem azt keresem. Nekem elég, ha kedves, megbízható, őszinte és odaadó…

… jó a humorérzéke…

… és nagyon tud szeretni.

S ez ugye, nem is olyan sok.

A szüleim házassága mindenben példamutató számomra. A sors akarta, hogy találkozzanak. Pedig mind a ketten messziről indultak. Anyám Norvégiából, apám Svájcból.

Izgalmas történet lehet.

Apám a szüleivel együtt, a háborús években hagyta el hazáját. Féltek, hogy egy idő után Svájc sem tudja megőrizni semlegességét, ezért aztán nagyobb nyugalomra, biztonságra vágyva Ausztráliába költöztek. Apámat, a zord hegyek után annyira lenyűgözte a tenger, hogy jó ideig vízi mentőként dolgozott, és csak később iratkozott be az egyetemre. Így szerzett aztán gépészmérnöki diplomát. Anyám a németek által megszállt Norvégia északi részén született, ott ahol a lappok élnek.

Hallhatnám a nevét?

Kjelfrid. Irene Kjelfrid Andreassen.

Jól hangzik.

De anyámnak is mehetnéke volt. Norvégia hideg ország. Melegre vágyott. Fényre, napsütésre. Kórházi nővérként dolgozott, és úgy gondolta, elmegy Amerikába. Ránézett a térképre, és rábökött Texasra. De az utazása előtt egy nappal még úgy döntött: a barátnőjével áthajóznak Dániába. Így akart elbúcsúzni tőle. Elég romantikus, nem? És ezen a hajón, ott, a fedélzeten Irene Kjelfrid Andreassen meglátja Emil Zellwegert, aki már nem is svájci, de már nem is ausztrál állampolgár, hanem amerikai útlevéllel utazgat Európában. Szabadságon van. Fent jár a skandináv államokban. És megakad a szemük egymáson. Anyám elmeséli neki, hogy pár nap múlva már a houstoni kórházban dolgozik, apám pedig, hogy amint véget ér a szabadsága, várják a texasi olajmezők. És hogy akkor majd Houstonban meglátogatja őt. Anyám persze egy szavát sem hitte, úgy érezte, ott és akkor utoljára látja őt, az ilyen „világfiak” csak teszik a szépet, aztán nyomtalanul eltűnnek. Csakhogy Emil Zellweger állta a szavát. Nem hogy felkutatta anyámat a houstoni kórházban, hanem meg is kérte a kezét, és 1963-ban öszszeházasodtak. Négy évvel később megszületett a bátyám, két évvel később pedig én.

És maradtak Houstonban?

Houston elővárosában, Katyben vettek házat. Nem volt az rossz hely, de olyan túl jó sem. Mozit például főiskolás koromban láttam először. Austinban.

Elég későn tette meg akkor az első lépéseket a színészi pálya felé.

A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nem a mozivászon előtt dönti el az ember, hogy akkor ő is színész lesz. Én már középiskolásként elkezdtem játszani, a balett-táncosi pálya mégis jobban vonzott. Egészen addig, míg meg nem untam. A balettrúd mellett ugyanis csak az volt fontos, hogy ki meddig bírja spiccen, milyen magasra tudja emelni a lábát, milyenek az „ollói”, a fiúk között, a tornateremben viszont teljesen szabad lehettem. Át is pártoltam egy idő után közéjük. Minden labdajáték érdekelt, még a rögbi és a foci is, aztán egy nap beálltam a tornászlányok közé.

Akkor, ha azt mondom: Nadia Comaneci…

… ő volt a példaképem!

Hogyan lett akkor mégis Ben Affleck osztálytársa?

Úgy, hogy megint meggondoltam magam, és célt változtattam. Texasban a kilencvenes évek elején rengeteg filmet forgattak, Austinban pedig nem volt nehéz színitanulmányokat folytatni. Elindulni a pályán, bekerülni egy jó produkcióba, az volt művészet!

Tévésorozatok, gondolom, Texasban is készültek.

Én reklámfilmmel kezdtem.

De már azután, hogy a bárpult mögötti „zsonglőri” tevékenységét befejezte.

Sztriptízbárban dolgoztam pincérnőként. Felajánlották a rudat is, hogy táncolhatok, ha akarok, de nem akartam. Onnan már nehezebb lett volna „visszajönni”. A pult mögül nem.

És mit reklámozott a filmben?

Marhahúslevest.

Finom volt legalább?

Azt hiszi, megkóstoltam? Engem csak az érdekelt, hogyan tovább?

Hogy mikor jön el A texasi láncfűrészes gyilkos.

Az volt ugyanis az „indítógomb” Hollywood felé. Addig Texasban filmeztem. 1994-ben azonban megismerkedtem Matthew McConaugheyvel, aki ugyanarra vágyott, mint én. Bejutni egy komolyabb hollywoodi produkcióba. Illetve legalább kettőbe, hogy a harmadik már nagyot durranhasson.

S ez lett a Jerry Maguire – A nagy hátraarc 1996-ban, amelyre olyan nevek pályáztak, mint Cameron Diaz, Bridget Fonda, Winona Rider és Marisa Tomei. A film rendezője aztán, látva a Nyakunkon az életet, amelyben igazán remek alakítást nyújtott, önt választotta. Tom Cruise-nak mennyi beleszólása volt a rendező döntésébe?

Hozzám csak annyi jutott el ebből, hogy azt kérdezte Cameron Crowe-tól, hogy: „Az a kis duci?” És elfogadott.

Forgatni milyen volt vele?

Nekem az egész helyzet hihetetlen volt. Már az is, hogy ott állok mellette. Én mindig önállóságra, teljes szabadságra törekedtem, már bakfisként is mentem a saját fejem után. Los Angelesben is hosszú ideig azt éreztem, nem áll mellettem senki, mindent magamnak kell kiharcolnom. A díjak ott sorakoznak az ágyammal szemben, reggel, ha kinyitom a szemem, mindig megszámolom őket, mert még ma sem hiszem el, hogy az Oscart, az Arany Glóbuszt meg a többit valóban annak az elismeréseként kaptam, hogy jól dolgoztam, és nem egy szuvenírboltban vettem, valahol a Hollywood Boulevard-on. És azt is hasonlóképpen éltem meg, hogy Tom Cruise-zal forgatok. Annyira felfoghatatlannak, szinte abszurdnak tűnt a helyzet, hogy nemegyszer nevetnem kellett. Képtelen voltam feldolgozni, hogy a világ egyik legnépszerűbb színészével dolgozom. Tom már a próbafelvételen is felvillantotta a humorát. Kíváncsi volt a reakciómra egy váratlan helyzetben. Anélkül, hogy észrevettem volna, odalépett mögém, és úgy ölelt át hátulról, hogy a tenyerét a mellemre tette. Más az én helyzetemben lehet, hogy elvörösödött vagy sértődötten elszaladt volna, én elmondtam a szövegemet, és a legapróbb jelét sem adtam annak, hogy valami rendkívüli történt. Később aztán, már a forgatáson, amikor éreztem, hogy visszafizethetek neki a „nagy ölelésért”, én léptem mögé, és hátulról lesmároltam. Egy olyan pillanatban, amikor csak magával volt elfoglalva. Ha látta volna a stábtagok arcát… mindenki kővé dermedve figyelt, hogy most akkor mi lesz? Tom azonban, hiszen érti a tréfát, azonnal hangos kacagásba tört ki, mire a producer is felbátorodott, és úgy, hogy csak ketten halljuk, a fülébe súgta: „Renée majd segít neked, hogy mindig természetes legyél.”

Ugyanez a producer azonban később önnek is mondott valamit.

Hogy az új Shirley MacLaine-t látja bennem? Én ebben nem találtam semmi sértőt, sőt, kimondottan jólesett. Pályája elején gyakran hasonlítgatják az embert valakihez, de miután jobban megismerik, el is halványul a kép, amelyet mögé képzeltek.

Tegnap, amikor a fotóit nézegettem az interneten, rábukkantam egy fantasztikus tengerparti felvételre. Buja fák, dús bokrok előtt, földig érő fehér ruhában, fehér rózsacsokorral…

… tudom, ne folytassa! Fekete kalapban, fehér ingben egy fiú… a kezemet csókolgatja. A volt férjem. Négy hónapig voltam a felesége. Az a kép nem sokkal a házasságkötésünk után készült. Tévedtem. Nem kellett volna hozzámennem.

Minden jel arra utal: azóta sokkal óvatosabb. Már ami a férfiakat, a választásait illeti.

Hiába vagyok óvatos, párszor már így is megégettem magam. Egy jó szerephez sokkal rövidebb út vezet, mint egy tartós kapcsolathoz.

Pedig a fészek, mint sokszor nyilatkozza, már régen készen áll.
Sokat töprengtem, mibe fektessem a pénzemet. Végül az ingatlanok mellett döntöttem. Házakat vásárolok. Szép helyen, szép házakat. Már csak egy társ kellene, akivel kiválaszthatnánk azt az egyet, amelyikben mindketten jól éreznénk magunkat. Érdeklődőben nincs hiány, érdekesből azonban sokkal kevesebb van.