Te szerencsétlen! Ne légy büszke arra, hogy szingli vagy!

De vajon önként vállalt, boldog életforma az egyedüllét vagy szükségből kovácsolt erény, amelyet a legtöbben szívesen odaadnának egy karikagyűrűért? A szinglik többsége a saját kényelmére gondoló egoista, vagy inkább a magányát különböző pótcselekvésekkel enyhíteni próbáló szerencsétlen? 

A szingliség nem feltétlenül az önzésről vagy a kényelemről szól. A legtöbb fiatal arra törekszik, hogy minél több diplomát szerezzen, karriert csináljon, lakást, vagy autót vegyen. Mire ebből a csapdából kijönnek, sokan jócskán elmúltak harmincévesek, és lehet, hogy a felsoroltakból semmit nem értek el, de a családalapítást közben lekésték. 30-35 évesen az ember már nagyon nehezen tud alkalmazkodni a másikhoz. Ezért jóval nehezebb dolga van, ha 30 éven felül szeretne családot alapítani.

A fiatalok sokkal rugalmasabbak, tisztábbak. Könnyebben engedik át magukat a másiknak, nincsenek még rossz tapasztalataik, szokásaik.

Egy igazi szingli a kötöttségtől fél, attól, hogy fel kell adnia saját, megszokott életformáját valamiért, ami úgyis bizonytalan kimenetelű. Az igazi szingli az, aki senkihez nem akar tartósan kötődni, és hárítja a lehetőségeket – vagy azért mert fél tőle, vagy azért, mert tényleg egyedül érzi jól magát. Bár szerintem, nincs olyan ember, aki egyedül, hosszú távon boldog lenne…

Mindig a nőknek volt nehezebb, és ebben a sorsban osztoznak velük az otthagyott, elvált asszonyok is. A férfit sajnálják, ha elhagyja a neje, a nőt meg lenézik, és azt gondolják, biztos valami baj volt vele, ha nem tudta megtartani a férjét. Egy férfit nem csúfolnak akkor sem, ha ötvenévesen nősül, egy nő viszont már harmincon túl nem kell senkinek.

A nők 80 százaléka ma már művelt, önálló egzisztenciával rendelkezik, és ők a férfiak 20 százalékára hajtanak. A nők ugyanis mindig felfelé kapaszkodnak, egy okos nő nagyon ritkán köti össze az életét buta férfival, míg a férfiaknál nem akadály, ha a nő egy kicsikét butácska, a lényeg, hogy felnézzen rájuk.