Élettörténet: Radóczy Jusztina
A zene, az kell!
Radóczy Jusztina vagy, ahogy mindenki ismeri: Dzsászti, zenepedagógus és jazzénekes. És már író is. Mindig történik vele valami galiba, ezért úgy döntött, kiírja magából a nehézségeket és így lesz úrrá rajtuk. Mulatságos kalandjait saját blogjában osztja meg másokkal, példát mutatva, hogyan lehet jót nevetni azon, amin rosszabb esetben napokig bosszankodnánk.
- Több évtizede ismerjük egymást, ahányszor csak találkozunk, fülig ér a szád, lobogsz! Honnan ez az életöröm, energia?
- Újlengyelben, egy kis Pest megyei faluban nőttem fel. Mindkét ágon zenész családból származom. Az apai ükapám hegedűn játszott, prímás volt egy lakodalmas zenekarban. Fiai is örökölték a zenész vénát. Leginkább fúvósok voltak, de az édesapám billentyűs hangszereken is játszott. Az anyai nagyapám, 28 éves korában autodidakta módon megtanult harmóniumon játszani, és így lett a falu kántora. Én is zongorázni tanultam. Jó tanuló voltam az iskolában, szeretettem a történelmet. A pályaválasztás előtt gondoltam arra is, hogy jogász leszek. De már akkor rájöttem, hogy a zene tesz igazán boldoggá. Ezért zeneművészeti szakközépiskolába jelentkeztem és zongoristaként érettségiztem, majd elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti karán a karvezető szakot. Közben beleszerettem ebbe a városba, azóta is Pécsett élek.
-
-
Emlékszem, riporterként találkoztam Veled először. Hogy kerültél erre a prózai pályára?
-
Az az igazság, hogy engem nagyon sok minden érdekel, és már gyerekkoromban is híres voltam arról, hogy sokat beszéltem, simán leültem akár a szüleim korosztályával, rokonokkal, barátokkal beszélgetni. Mindenre kíváncsi voltam, és nem voltam rest kérdezni sem. Már az egyetemi évek alatt véletlenül láttam egy hirdetést, hogy riporterképző tanfolyam indul. A zenei tanulmányok mellett ezt is elvégeztem. Ezután kezdetem el a helyi televízióban és rádióban riporterként dolgozni. Nagyon szerettem, de a zene nem eresztett. Ezen belül is a jazz vonzott igazán. A hangi adottságaim is megvoltak hozzá, így jazzéneklést tanultam.
-
Saját formációd is volt. Vagy van?
- Hát, most már én sem tudom, a vírushelyzet miatt olyan régen volt fellépésünk. 2000-ben, tehát most már húsz évvel ezelőtt alapítottunk az egyik barátommal egy ének-gitár duót. Aztán lett belőle trió, majd kvartett, kvintett, utána szextett, mert mindig jöttek hozzá zenészek. Ez a Jazzimpair, a név egy francia eredetű szójáték: páratlan jazz. Volt ugyan kitérőm a blues és a gospel irányába is, de végül mindig visszatértem a jazzhez.
-
Facebook hozzászólás
-
Hozzászólás zárolva.