„Már nem tudok belehalni a színjátszásba”- Kecskés Karina a változásról

Színésznőnek készült, a főiskola elvégzése után a magyar színházi és filmes világ egyik legfoglalkoztatottabb, fiatal tehetségének számított. Aztán megszületett az első gyereke és innentől megváltozott az élete. Kecskés Karina túl a negyvenen, ma három gyerek édesanyja, több lábon áll és megszokta már, hogy az élete most is tele van változással.

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

Gimnazistaként mindenképpen a Színművészeti Főiskolára szerettem volna jelentkezni. Akkor már számtalan iskolai és kerületi szavalóversenyt megnyertem, Földessy Margithoz jártam színjátszókörbe és rengeteg ifjúsági tévésorozatban szerepeltem. Mindig is azt gondoltam, hogy rengeteg energia van bennem, azt éreztem, színészként, a szerepek által sokféle életbe belekóstolhatók. Megtapasztalhatom, milyen izgalmas rezgései vannak a léleknek, amelyeket írók, költők álmodtak meg. Apukám viszont azt mondta, hogy szó sem lehet arról, hogy a Színművészetire jelentkezzek. Még egy hatalmas családi összetűzésnek sem sikerült engem megtántorítania. Beadtam a jelentkezésem a főiskolára, apukám pedig egy diszkrét apai terrorral reagált a döntésemre: kapott egy szívinfarktust. Hátszél nélkül sikerült bejutnom a harmadik fordulóra, amikor is elment a hangom. A harmadik forduló a felvételin egy hétig tart, bent kellett laknunk a Főiskolán, kaptunk egy órarendet, úgy éltünk, mintha már oda jártunk volna. Némán csináltam végig a táncórákat, a mesterségórákat, nem adtam fel. Végül elsőre felvettek a Zsámbéki-Ascher osztályba. Apukám szerencsére meggyógyult és a kapcsolatunkat is sikerült rendeznünk.

Nem volt lelkiismeretfurdalásod amiatt, hogy az apukád emiatt kapott infarktust?

De igen. Ugyanakkor annyira erős volt bennem a bizonyítási vágy, hogy ez felülírta a rossz érzéseket. Akkor tudtam, hogy ez az én utam, egyértelmű hívás volt. Ma már kicsit másképp látom az ilyen helyzeteket. A mai napig gyakran felmerül a kérdés bennem, hogy ha egy hegy tornyosul előttem, mint egy nehézség szimbóluma, akkor az azért van ott, hogy bebizonyítsa, tényleg ez az én utam, vagy arra int, hogy kitaláljam, hogyan kerüljem meg, mert nem erre kell mennem?

Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?

Anyukám nagyon gyorsan tovább tudott lépni, ami engem régebben zavart is. A traumatikus helyzetekben is megrántotta a vállát és hátra se nézett. Gyorsan lezárta a múltat, csak előre ment. Én ezzel szemben sokkal önmarcangolóbb típus vagyok, még mások hibáiban is a saját felelősségemet keresem. Apukám a másik véglet, nála a baltából is négy darab van otthon. Azt a szerszámot is megőrzi, aminek már kicsorbult a nyele és nem lehet használni. Nem igazán nagy mestere az elengedésnek. Elváltak a szüleim, apukám egy kényelmes agglegény életre rendezkedett be, anyukám folytatta az útját előre. Én a kettőjük között vagyok valahol, néha az egyik végletből a másikba csúszom át. Szeretek a változással járó szembesítések alkalmával elgondolkozni. Ha valami történik, meg akarom érteni az okát.

Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?

Nem igazán. Egy ideig tényleg a színház és a színészet volt az életem középpontjában. Amikor megszületett az első gyerekem, akkor jött a durva változás. Egy vezető színház vezető színésznőjeként lettem várandós, s egyszer csak megszűnt a munkaviszonyom. Ott álltam egy kisbabával mindenféle egzisztenciális háttér nélkül. Ráadásul az első gyerekem apukája is lelépett, úgy döntött, az apaság felelősségét nem akarja elfogadni. Úgy éltem meg ezt a helyzetet, mint egy kishalált. Le kellett zárnom egy fejezetet az életemben és egy teljesen újat megnyitni. Kiléptem a semmibe és el kellett kezdtem újraépíteni önmagam. Döntenem kellett, vagy lecsúszom a lejtőn, elengedem magam, alkoholista leszek, vagy drogos, vagy a változásra lehetőségként tekintek. Én a második opciót választottam. Elkezdtem a Baltazár Színháznál fogyatékkal élő színészekkel dolgozni, meseterápiát tanultam Boldizsár Ildikótól.