Szerelem, szerelem…

Nietzsche szerint a szerelem a szexualitás esztétikuma. Ezért szép minden, ami átlényegít a szerelem és ezért válhat minden természetessé, boldogítóvá azok számára, akik szerelmesek egymásba.

Itt van már a tavasz, és ezzel együtt önkéntelenül is hajlandóbb a szívünk rabul esni, mi pedig több hajlandóságot mutatunk arra, hogy meghódítsanak, hogy szerelmesek legyünk.

Nem ok nélkül mondják sokan, hogy a tavasz a szerelmesek évszaka, és akkor a nyárról már ne is vesztegessünk szót…

 És bár eleve egy halva született ötletnek látszik, hogy tudományos keretek között vállalkozzam arra, hogy definiáljam a szeretetet és a szerelmet, mint olyant, de azért egy próbálkozást talán megér ez a téma, aminél jobban kevés dolog érdekli és varázsolja el az embert.

 A szeretet lényegét a legtöbb ember abban látja, hogy őt szeretik, és nem pedig abban, hogy ő szeret, hogy képes lenne a szeretetre. A probléma ezért számukra abban áll, hogy miként érjék el, hogy szeressék őket, hogy miként legyenek szeretetre méltók.

 Ezt a célt különböző útón-módon igyekeznek elérni.

Az egyik módszer- ezt főleg férfiak részesítik előnyben-, hogy az ember legyen sikeres, legyen annyi pénze és hatalma, amennyit csak társadalmi helyzete lehetővé tesz.

 A másik, inkább női módszer: a test és az öltözködés latba vetésével válni vonzóvá.

 Továbbá vonzóvá tehetjük magunkat úgy is, – férfiak, nők egyaránt-, hogy kellemes modort sajátítunk el, érdekesen társalgunk, készségesek vagyunk, szerények, jóindulatúak.

  Azoknak a módszereknek legtöbbje, amelyek segítségével az emberek szeretetre méltóvá akarnak válni, megegyezik azokkal, amelyekkel sikeressé akarnak válni.

Az emberek azt hiszik, hogy szeretni egyszerű; csak a megfelelő tárgyat nehéz megtalálni a szeretetünkhöz vagy a szerettetésünkhöz.

 Ennek a beállítottságnak különféle okai vannak.

Az egyik ok az a nagy változás, amely a huszadik században a „szeretet tárgyának” kiválasztása tekintetében végbement.