Szívesen találkoztam volna vele személyesen, ha Magyarországon élne. Al Ghaoui Hesna jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodik, ezért az interjút telefonon készítettük. Telefonon beszélgetni is nagy élvezet vele, hangjából derű, végtelen kedvesség sugárzik, mondatai lényegre törőek. Az újságírónak nem kell mást tennie, csak hátradőlni a székében és hallgatni történeteit. Az időeltolódás miatt én már a vacsorához készülődtem, míg ő éppen csak elkezdte a napot.
Meséld el kérlek, hol vagy most pontosan és mit keresel ott?
Két évvel ezelőtt nyertem egy Fulbright kutató ösztöndíjat az amerikai Berkeley Egyetemre, hogy a lelki alkalmazkodóképességet és a rezilienciát kutassam, anyagot gyűjtsek egy új könyvhöz. A Félj bátran könyvemhez hasonlóan most is a tudomány és az emberek között szeretnék közvetíteni, a tudományt történetekre lefordítva beszélni erről a fontos témáról. A Covid-járvány miatt nem tudtunk rögtön kiutazni, szerencsére idén augusztusban családostól neki vághattunk az utazásnak. Ez a fő tevékenységem most, de közben az egyetemen sok más órába is bele tudok hallgatni, interjúkat tervezek készíteni, és a könyv megírása mellett nagy vágyam, hogy egy dokumentumfilmet forgathassak, egy trilógiát erről a témáról. Ehhez a projekthez jelenleg keressük a támogatókat.
A napokban jelent meg az új könyved, címe: Soha ne add fel! Ez is erről a témáról szól, csak a gyerekek nyelvére lefordítva. Fogtad már a kezedbe a könyvet?
Képzeld el, néhány napja kaptam meg, fantasztikus érzés volt kézbe venni. Az online térben rendezett könyvbemutatón még nem láttam a kész, kinyomtatott könyvet, csak reméltem, hogy jó lett. Annál is inkább, mert ez a könyv egy új, formabontó formátumban jelent meg, a mesébe feladatokat is beleágyaztunk. Ezért is voltam annyira kíváncsi arra, hogy néz ki a könyv. Elég hívogató-e, lesz-e kedvük a gyerekeknek beleírni.
Gondolom a saját gyerekeid letesztelték már. Mit szóltak hozzá?
Igen és tetszett nekik. Inkább a hétéves lányomat fogta meg, a kisebbik még csak 3 éves. Igaz, ő is megszokta már, hogy hosszabb meséket hallgasson, mert az esti meseolvasásnál próbálok mindig olyan történeteket keresni, amelyek mind a kettőjüknek érdekes lehetnek. Nagyon nehéz ez, a négy év korkülönbség elég sok, de többnyire sikerül megoldanom. A nagylányom megkérdezte, hogy miért nem én rajzoltam az illusztrációkat, mint az előző gyerekkönyvem, a Holli, a hős esetében.
Mit válaszoltál neki?
Elmagyaráztam, hogy az illusztrátor, Bertóthy Ágnes, aki egyébként közreműködött a Holli, a hősnél is, annyira csodálatos illusztrációkat készített, amelyekre nekem az utazás miatt nem lett volna időm. Nagyon örülök, hogy ezt a feladatot rábíztuk. Az egész könyv él a rajzoktól és a feladatok is illusztrációba vannak belehelyezve. Ettől különleges hangulata lett a könyvnek. Tervezzük, hogy Holli történeteiből egy sorozat készüljön, nem lenne fenntartható, ha ragaszkodom ahhoz, hogy én illusztráljam őket. A Holli, a hős esetében nekem nagyobb kihívás volt az illusztrálás, mint a szöveg megírása. Egy profi illusztrátornak ez könnyebben megy.
Nagyon sok minőségi magyar gyerekkönyv született az elmúlt időkben. Mennyiben más a te könyved, mint ezek?
A könyv célja, hogy tabutémákról beszélgetést idézzen elő a gyerekek és a szülők között. A Holli, a hősnél a félelem volt ez a téma, bátorítottam a szülőket, hogy a mesén keresztül a saját félelmeikről is kezdjenek el beszélgetni a gyerekekkel. Nyilván az ő szintjükön. Ennek a könyvnek a témája a kudarcok és nehézségek megélése. A mesét hallgatva jó lenne, ha a gyerek a saját kis életéből felidézne kudarcokat, nehézségeket, amiket át tud beszélni a szülővel.
A beszélgetés alatt a szülő is meséljen a saját kihívásairól. Ha a gyerek mindig csak azt látja, hogy nekünk minden sikerül, mert nem merünk arról beszélni, amibe belebuktunk, ami nehéz volt, akkor honnan tudná, hogy mindez nem egy szégyenletes dolog. Ha szemléletmódot szeretnénk a gyerekeknél formálni, akkor először ezt magunkon kell elkezdeni. Klassz volt látni, hogy az elképzelésünk működik a gyakorlatban, a nagylányom már a második oldalnál elkezdett olyan sztorikat elmesélni az iskolából, amiket korábban nem.
Akkor mondhatjuk, hogy ez a könyv a szülőknek is szól és segít nekik a gyermeknevelésben?
Ez a könyv legalább annyira szól a szülőknek, mint a gyerekeknek. A kudarcok, hibák, félelmek feldolgozása nem egyszerű feladat, ha tabuként kezeljük őket. Viszont, ha beszélünk róluk, erőforrásként is tudnak működni. A probléma nem a hibázással és a kudarccal van, hanem az attól való félelmünkkel. Ezen kell valójában dolgozni. Hogy ezek ne uralják a döntéseinket. Ezt gyerekkorban lehet leginkább megtanulni. Fontos, hogy a gyerekek tudják, a kudarc az élet része, természetes dolog. Kudarc nélkül nincs tanulás, a kudarc a tanulás egy állomása, nem pedig a végleges állapot. Eljutunk az aktuális képességeink határához, megtudjuk, hogy innen kell tovább lépni. A régi, vagy az úgynevezett rögzült szemléletmód azt tükrözi, hogy az adott képességeinket állandósultnak hisszük. Például, hogy nem vagyunk jó matekosok, vagy nem tudunk rajzolni. Gyakorlással mindent lehet fejleszteni, de ha a gyereket már kiskorban beskatulyázzuk, meg sem próbálkozik azzal, hogy jobb legyen benne. Én sem voltam jó matekos a középiskolában, de amikor rá voltam kényszerítve az érettségi előtt, hogy jó jegyet szerezzek matekból, ami a felvételihez kellett, rengeteg energiát fektetem a tanulásba. Rájöttem, hogy képes vagyok jól megoldani a feladatokat és a sikerélmény miatt még élvezni is kezdtem az egészet. Milyen kár, hogy nem korábban jöttem rá erre.
A felnőttek sokat tudnak segíteni a gyerekeknek azáltal is, ahogy biztatják őket. De nem mindegy hogyan.
Nagyon érdekes, hogy a dicsérettel mennyire tudjuk befolyásolni a gyerekeket. Ez a könyv azt is megerősíti, hogy az a jó, ha a szülő az erőfeszítést dicséri a gyerekben. Az egész szemlélet fontos része, hogy ha a gyereket minősítjük, elkönyveli magát olyannak, amilyennek mi mondtuk. Ügyesnek, okosnak, bátornak. Ebben az esetben lehet, hogy a következő kihívást már nem vállalja be, mert nem akar kiesni ebből a státuszból. Ha az erőfeszítést dicsérem, akkor tudja, a szülő azt értékeli, hogy ő erőfeszítést tesz. Ma már azt hiszem én is többször dicsérek jól, mint rosszul, de sok gyakorlás és tudatosság kellett hozzá. Itt említeném meg, nem véletlen, hogy a Hősök tere Alapítvány a szakmai partnere a könyvnek. Nekik van egy hős iskola programjuk, nagyon sok tréninget szerveznek tanároknak, civileknek, ahol többek között ezzel a szemléletváltással is foglalkoznak. Egy szülői útmutatót is írtak a könyvbe pontosan ezekről a kérdésekről.
A történeteket honnan vetted? A gyerekeid nem ismertek magukra némelyekben? Vagy inkább a saját gyerekkorodból inspirálódtál?
Is-is. Próbáltam végig gondolni a saját gyerekkoromat. A teljesítménykényszert, ami mindig jelen volt az életemben és amivel felnőttként sok munkám volt. Én sem mertem hibázni, azt akartam, hogy mindig mindenben a legjobb legyek. Ez sok szorongást okozott nekem, amit a szüleim próbálták oldani, de akkor még nem volt ilyen nagy tudatosság a világban, ennyi szakirodalom a szülők segítésére. Nekem ezért is fontos ez a téma és látom, hogy a mostani gyerekek is érintettek általa. Úgy próbáltam meg összeszedni a konkrét történeteket, hogy azokkal minden gyerek tudjon azonosulni. Tábor, iskola, kirándulás, kiközösítés, elrontok valamit, nevetnek rajtam, csoportnyomás, ilyen témák szerepelnek a könyvben. Életszagú helyzetek, amelyekbe minden gyerek belekerülhet.
Mennyi ideig írtad a könyvet? Könnyen ment ezeket a történeteket egy könyvben összerakni?
Van egy nagyon rossz tulajdonságom, nyomás alatt tudok jól, hatékonyan dolgozni. Olyan helyzetbe kell hozni magam, hogy legyen egy kritikus dátum, amire muszáj befejeznem a munkát. Az előző mesekönyvet úgy írtam meg, hogy pont a kisebb lányom születése előtt tettem oda a pontot az utolsó mondat végére. A mostani mesekönyvnek a leadási ideje az utazásunkra esett, az utómunkákat már Amerikában csináltam. Az írás viszonylag gyorsan ment, de azért megküzdöttem vele. Szerettem volna, ha ez a mese eseménydúsabb lenne, mint az előző, ezért elővettem a forgatókönyvíró-kurzusom jegyzeteit. Annak idején a CEU-n elvégeztem egy forgatókönyvíró képzést, ott megtanultam, hogy a sztoriírásnak megvan a maga izgalmas felépítése. Milyen arányok vannak benne, ennek megfelelően próbáltam a történetvezetést megszerkeszteni. Legyen benne sok fordulat, ármánykodás, megoldás, aztán még egy újabb nehézség.
A könyvet már a járvány idején írtad, ami megváltoztatta mindannyiunk életét. A történetben utaltál valahol erre a megváltozott valóságra?
Szerettem volna a Covid által okozott nehézségeket beleírni, úgy, hogy nem utalok didaktikusan a járványra, a karanténra. A történetem ezért egy hosszú vakáció után indul, amikor is a gyerekek sokáig nem találkoztak egymással, picit magukba fordultak, sokuknak nehéz volt visszatérni az iskolába. Holli iskolaindító táborba megy, tele van félelemmel, nehezen tudja a kezdeti szorongását levetkőzni. Látom a környezetemben, hogy a hosszú izolált időszak után a visszatérés sok gyereknek mennyire problematikus.
Miért pont Holli a főszereplő kislány neve? Nem tipikusan magyar név.
Olyan nevet kerestem, ami szépen cseng, magyarul és nemzetközileg is érthető és a kiejtése is evidens. Sok nevet teszteltem, a Holli volt az, ami a legközelebb állt az általam elképzelt kislány személyiséghez. Egy kedves, mosolygós, törékeny, nagyon sok derűvel, álmodozással, vággyal, kíváncsisággal, de azért szorongásokkal is teli kislány.
Ilyen voltál te is?
Azt hiszem igen. Valahol Holli rólam szól. Nagyon sok hasonlóságot és párhuzamot találhatunk Holli és én közöttem. Biztos az sem véletlen, hogy Holli neve is H betűvel kezdődik. Nekem az írás mindig önterápia. A Félj bátran és a mesekönyvek megírása mind a saját sztorijaim feldolgozásáról szólnak, kár is lenne tagadni.
Ezt is olvasd el!