Míg az európai ember számára már a fák hiánya is kisebb trauma, a pusztaimádó perverzeknek itt is üdvös az iszapfortyogókkal és gejzírekkel tarkított, nagy, bazaltos semmi látványa. A tömény nihil már eleve adott, ilyen környezetben könnyű berendezkedni olyan zuzmóéletre, mint ahogy Hlynur teszi, egy harminc körüli mamakedvence, aki életét munkanélküli-segélyen tengeti, esze ágában sincs bármihez is kezdeni, pedig gondolatban már halomra lőtte az egész unalmas rokonságot. Nappal punnyad a tévé előtt, majd este elvonszolja magát a kocsmába. Ahhoz képest, hogy az egyik útikönyv szerint Izlandon nincsenek sörözők, a főhős folyton egy nagyobb szauna méretű bárban issza el a még elfagyatlan agysejtjeit. Közben hallunk tőle filozofikus monológokat, de ő ettől sem lesz szimpatikus. Mint ahogy attól sem, hogy szilveszterkor részegen lefekszik a spanyol flamenco-oktatónővel, akiről később kiderül, hogy az anyja szeretője. Ez ad egy kis áttételes vérfertőzés-jelleget az dolognak, és ezt már az egyébként teljesen ingerszegény Hlynur is felfogja. Az izlandi ilyenkor kimehet a hóba részegen megfagyni, de itt ez sem olyan egyszerű.

Elég hamar kiderül, hogy a film még csak meg sem próbál átfogó képet adni az izlandi átlagemberek esőáztatta hétköznapjaiból, hanem gonosz úszómesterként rögtön a mélyvízbe rúgja a gyanútlan nézőt. Aki, ha nem is vevő a kissé meredek, almodóvari humorra, még mindig elmerenghet Reykjavík színes, barakkos babaházsorain, melyek hangulatát lelkifurdalás nélkül csapják agyon egyetlen szürke erődszerű középülettel. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy azon a szélességi körön, túl lehet élni az atlétában való szabadtéri szilveszterezést.