Mauro Morandi 32 éven keresztül minden egyes reggel a morajló tenger hangjára ébredt. A 82 éves Morandi egy kicsivel több, mint három évtizeddel ezelőtt választotta a teljesen lakatlan aprócska Budelli szigetét lakhelyül. A civilizáció elöli menekülése azonban most véget ért. A tulajdoni helyzet változása miatt ugyanis el kell hagynia a szigetet, ami egyébiránt a második világháború alatt a partizánok menedékhelyéül szolgált. Búvóhelynek tehát kiváló, persze csak ha az ember kedveli a teljes egyedüllétet.
Új otthonra lelt
A természet megnyugtató hangjait mostanra a város zajai váltották fel, Mauro ugyanis Robinson Crusoe-i magányát hátrahagyva átköltözött Szardínia egyik nagyobb északi szigetére, Maddalenára.
Új lakhelye semmiben sem hasonlítható a korábbi években saját maga által kreált otthonához: egy nappali, egy apró hálószoba egy tipikus kisvárosi blokk-házban, ahogy az épületből kilép rögtön egy kisboltba ütközik. Felette Sky TV neonreklám villog, a lakás ablakából pedig csak egy keskeny csíkot lát az tengerből, éppen csak annyit, amit a szűk utcácskák látni engednek a szemnek.
„Annyira hozzászoktam a csendhez. Most pedig csak az állandó zaj; mindenhonnan ömlik a fülsüketítő zene, visító robogók, hangosan karattyoló emberek a tömött utcákon. Mindez annyira megzavarja az ember figyelmét, hogy gondolkodni is alig képes.” – mondja Morandi elkeseredve.
Több mint három hónap telt el azóta, hogy Morandi, az észak-olasz Modena városából származó egykori testnevelő tanár kénytelen volt elhagyni Budellit, de mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Minden a feje tetejére állt.
Eredetileg arra számított, hogy távozása utána csökken a feléje irányuló közfigyelem, de pont az ellenkezője történt. Egyszerű emberek, hétköznapi rajongók zaklatják őt kéretlen üzeneteikkel, nap, mint nap. Újságírók, a média napszámosai keresik meg valami jól hangzó idézetért; filmötletek forrása, szinopszisok ötletadója, a dolog maga igazán csak őt fárasztja.
„Tényleg azt hittem, hogy miután elhagyom Budellit, a kutya se fog emlékezni rám."
Arra a kérdésre, hogy akkor miért is ez a nem szűnő érdeklődés személye iránt, Morandi így válaszol: „Elvonulásommal, talán én mindazt a merészséget megtestesítem, amire az emberek életükben vágynak, vagyis, hogy úgy éljenek ahogy azt akarnak.”
Irány az elhagyatott sziget!
Morandi mindig is arra vágyott, hogy egy szigeten éljen. A férfi 1989-ben hagyott ott mindent, ami addigi életét jelentette, és a nyugalmat választva Polinézia felé vette útját. Ám a Csendes -óceán déli részén kénytelen volt megszakítani az utazást, és meghibásodott katamaránjával visszatért az olasz vizekre. Le is horgonyzott La Maddalena -ban. Csak addig akart a szigeten maradni, amíg az ott vállalt alkalmi munkákból kellő mennyiségű pénzt össze nem gyűjt. Abból kijavítja a hajóját, és újra útnak nem indul Polinézia felé. Ahogy azonban megpillantotta a közeli Budellin szigetét, rá kellett jönnie, hogy a vágyott paradicsom jóval közelebb van, mint azt korábban gondolta.
A véletlen is a férfi segítségére sietett, éppen abban az időben készült nyugdíjba a szigetet addig gondozó alkalmazott. Morandi pedig a helyébe tudott lépni. Ő lett az, aki karbantartotta a sziget ösvényeit, gondját viselte az érintetlen tengerpartnak, egyszóval ő lett a sziget mindenese, gondnoka.
A szigetre már a kilencvenes évek elején is csak korlátozott számban léphettek turisták a védett természeti értékek miatt. Akik viszont odalátogattak, mind elcsodálkoztak azon, hogy az apró helyen csupán egyetlen ember él, egymagában. Morandira a Robinson Crusoe becenevet is ők ragasztották.
Az évek során a látogatók között volt a Forma -1 korábbi főnöke, Flavio Briatore is és akkori barátnője, Naomi Campbell. A pár szeretett volna egy vacsorát elkölteni Morandival, viszont a legtöbb, amit a férfi kínálhatott nekik, egy bögre kávé volt. A hírességek ezt elutasították és sietve távoztak.
A szigetre az élelmiszert egy rendszeres hajójárat juttatta el La Maddalena -ból, az elektromosságot Morandi napelem rendszerből nyerte, télen tűzifát gyűjtött, olvasott és aludt.
Véget ért egy korszak
Morandi élete nagyjából ugyanabban a ritmusban zajlott harminc éven keresztül, mindaddig, amíg a szigetet tulajdonló magáncég csődbe nem ment. A tömeges tiltakozások és az olasz kormány közbeavatkozása ezt követően meghiúsította, hogy 2013 -ban eladják a szigetet Michael Harte -nak, egy új -zélandi üzletembernek, aki ígéretet tett arra, hogy Morandit továbbra is gondnokként foglalkoztatja. Végül aztán 2016 -ban egy szardíniai bíró úgy döntött, hogy a szigetet újra köztulajdonba kell adni.
Egy ideig még élt az az elképzelés, hogy Morandit továbbra is az állami kezelésbe került sziget gondnokaként foglalkoztatják, végül azonban áprilisban mennie kellett. Morandi nemrég visszatért látogatóba a szigetre, hogy összegyűjtse néhány holmiját. „Egy katasztrófa” - mondta. „A strandokat letaposták. Tudtam, hogy ez fog történni. Nincs már ott senki, aki figyelne a turistákra.”
Morandi persze elfogadja, hogy talán ideje volt elhagyni Budellit. „Az elmúlt tél nagyon kemény volt. Sokat esett az eső, alig volt napfény és áram, három hónapig konzerveken éltem. 82 éves vagyok, és az ottani élet inkább volt már kihívás. Rossz a lábam, ha elesek az egyik sziklán, nem lett volna senki, aki segítsen.”
„Soha nem fogom megbánni, hogy így döntöttem, bár nem volt könnyű” - mondta. „A lányaim felnőttek voltak, amikor Budellire mentem, akkor azt hittem, hogy elfogadják a döntésemet. Csak később jöttem rá, hogy nem. Az egyik lányom négy évig nem szólt hozzám, és csak nemrég kezdtünk újra beszélgetni egymással.” – von sajátos mérleget az elmúlt 32 évről az olasz férfi.
