Úgy a harmadik hónapban lehettem, amikor az egyik barátnőm ajánlott egy nagyszerű könyvet. Gina Ford Kiegyensúlyozott babák és nyugodt mamák című szerzeménye volt az. A hírek szerint az egyik távoli ismerősnek (naná) tutira bevált a leírt módszer, ők a világ legboldogabb családja, soha semmi problémájuk nincs, és különben is, a gyereknevelést túlmisztifikáljuk, pedig egyszerű, mint a karikacsapás, és aki elfárad miatta, az inkább ugorjon a kútba, de ne szüljön gyereket.
A világsikerű bestseller - ezt ráírták a borítóra - szerint a gyereknek rendre, napirendre van szüksége, attól lesz boldog. A tapasztalatai alapján kábé száz éve védőnőként dolgozó szerző percre pontosan beosztja a napot. Ezek szerint egy kéthetes baba reggel hétkor kel, eszik. 8-kor anyuka eszik. 8:45-kor baba elfárad, alszik. 9:45-kor kel, ha magától nem, akkor fel kell ébreszteni. 10:30-kor megint eszik, aztán élénk lesz, de 11:45-re újra elfárad és alszik. Nem előbb, nem később, akkor. Punktum. És ez így tovább, egész nap.
Mi kezdő szülők vagyunk, láttunk már csecsemőt egészen közelről is, de az embernek a sajátjával boldogulni, az egészen más tészta. Ezért persze bevetettük a tuti módszert, mert ez jó a babának is, meg nekünk is az lesz, és majd mi megmutatjuk!
Talán csak nálunk esett így, de ez nem jó a babának. Nem akkor éhes, amikor Gina Ford mondja, és nem akkor álmosodik el. Lehet, hogy nem volt ideje hozzászokni a rendszerhez, mert alkalmatlan voltam rá, hogy tíz percnél tovább hagyjam bőgni. Vajszívű, puhány anya vagyok. Viszont ha aludni akart, akkor elaludt, talán fejjel lefelé kellett volna lógatnom, hogy ébren maradjon, de talán akkor is durmolt volna.
Szóval feladtuk, az említett csecsemő azóta igény szerinti eszik, alszik, és önkényuralkodóként funkcionál kis családunkban, kiválóan szervez munkát és szabadidőt, hobbit és társasági életet. Cserébe szerintem boldog, és annak ellenére, hogy képes lennék mosogatás közben állva is elaludni, mint egy ló, mi is azok vagyunk.
Így utólag úgy tűnik, a tuti módszer nem a babának jó, hanem a szülőnek. Persze biztos van olyan gyerkőc, akinek beválik, de a miénk biztosan nem ezek közé tartozik. Bármit is csinál az ember, az első három hónap mindenképpen fáj. Hozzászokni egy új közeghez, a világhoz, nem lehet egyszerű feladat, még jó, hogy nem emlékszünk rá. Ezért aztán ha sír a magzatom, felveszem. Mert miért kínlódjon egyedül, ha segíthetek neki. Lehet, hogy így is fáj a hasa, de legalább tudja, nincs egyedül, anya és apa itt van. Ranschburg pedig azt állítja, fél éves korig bármit is csinál a szülő, nem tudja elkényeztetni a babát. Én pedig inkább hiszek neki, mint Gina Fordnak. Ki az a Gina Ford?
Levontam a következtetést, persze csak magamnak, másra nem vonatkozik - még jó, hogy közel a harminchoz rájövök ilyen elemi dolgokra: a csodamódszereket jó elolvasni, csak nem szabad elhinni. Mindenki úgy csinálja, ahogy tudja és bírja. És az úgy lesz jó. A babának is és a mamának is.
