Ráadásul ez egy zenés feldolgozás – már-már musical -, talán ez is magyarázza, hogy majdnem telt házzal megy. A Don Quijote ugyan önmagában is okkal-joggal vonzza a nézőt, vagy azért mert lelkében megőrizte a gyermeket, vagy/és mert gyermek tulajdonosa, és úgy érzi, ez a mű bele tartozik a műveltségi minimum kategóriájába. Ha így gondolja, jól gondolja. A Don Quijote ugyanis az eszmékért való küzdeni tudás, a hősiesség, a lovagiasság és nem utolsó sorban az idealizmus megtestesítője. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem ember, aki ezek híján éli le életét, vagy ezek kerülésére neveli gyermekét, csupán azt, hogy legalább kóstoljunk bele – olvasni, színházba járni nem olyan nagy kockázat -, aztán ki-ki eldöntheti, mit kezd ezekkel az eszményekkel.

Ami a konkrét színházi előadást illeti, kedvcsinálónak nem rossz. A dallamok némelyike kifejezetten slágergyanús, az egy felvonásba sűrített cselekmény szinte végig leköti a figyelmet, és Szakácsi Sándor, Gregor Bernadett játéka kifejezetten élvezetes. Igaz, a darab némileg eltér az eredetitől és szinte a szánkba rágja, hogy a Bús Képű eszméi pozitív visszhangra találnak környezetébe, és Dulcínea az áhított hölgy is imába foglalja nevét, de hát istenem. Azért mert megpihenünk egy oázisban, még nem gondoljuk egy pillanatra sem, hogy a sivatag megszűnt volna létezni.