A művész és műve közötti kapcsolatot sokféleképpen foghatjuk fel. Oscar Wilde a Dorian Gray portréjához írt előszavában a következőket írja: “A művész az, aki szép dolgokat teremt. Az alkotásban megmutatni a művészetet és elrejteni a művészt, ez a művészet célja.” A XIX. sz. végének nagy spanyol regényírója, Benito Pérez Galdos másként vélekedett. Szerinte többé-kevésbé elrejtőzhet a művész a művében, de sohasem tűnik el igazán.
Nem célom - mondta a kiállítás megnyitóján Perpina-Robert, Spanyolország egykori nagykövete -, hogy eldöntsem a fenti urak közül kinek van igaza, Oscar Wildenak vagy Pérez Galdos-nak, de úgy hiszem, hogy legalább olyan nehéz elrejteni a művet, hogy a művészt emeljük ki, mint amilyen nehéz elhomályosítani a művészt, hogy csupán a műalkotásra helyezzük a hangsúlyt.
Amint azt látni fogják, általánosságban az itt kiállított Ridovics képek három típusba sorolhatók: tájképek, csendéletek és portrék. Három egymástól igen különböző válfaja a festészetnek, mégis a művész keze nyomán homogénné válnak. Azért van ez így, mert mindegyikben van valami közös, valami, amit egy művészettörténész az ő szenvedélyes életszeretettel teli belső szabadságának nevezett. Ridovics Péter minden festménye valóban tele van élettel, az élet szenvedélyes szeretetével és látszik az intenzív érzelmi kötődés az iránt, amit fest.
A fény különleges szerepet játszik Ridovics Péter festészetében. Ezért írták róla, hogy ihlete végtelen, amíg a változó fények világában él. Láthatják majd, hogy a tájképei szinte mind magyar tájat ábrázolnak. Bámulatra méltó az az eltökélt szándék, amellyel az évszakok és napszakok változását ábrázolja.
A fény szoros kapcsolatban áll a színekkel. És be kell vallanom, hogy éppen a színek azok, melyek Ridovics Péter festészetében a legjobban vonzanak. Mindannyian erősen szubjektívek vagyunk, amikor egy műalkotásra tekintünk. Magam is az vagyok, amikor azt mondom, hogy Péter festményein a kedvenc színeim a kékek és a zöldek. Általában egy tájképen a zöld az élet hírnöke, de a kék is fontos szerepet játszik az élet színpadán. A zöld a közeli, az élő, a lágy, a sebezhető. A kék inkább tágabb, idegenebb, távolibb. A zöld minden, ami születik és meghal. A kék a kezdet és a végnélküliség birodalmába tartozik. Ridovics Péter festményein sokszor találkozik a zöld és a kék egy furcsa, szenvedélyes egybeolvadásban, olyannyira, hogy nehéz megmondani hol végződik az egyik és kezdődik a másik. Ennek oka valószínűleg az, hogy Péter életszeretete olyan erős, hogy képein minden – a víz, a fű, az ég, a fák - minden élettel telített, melyet a színek és a fény segítségével ő ad nekik.”
