Az ember – jó esetben – ma már nem zsákmányszerzésre használja fogait és „karmait”, ám azok milyensége egyértelműen utal a lelki állapotára is. Elsősorban mutogat az ujjak hegyén a mai világunkra, amely egyszerre rendkívül agresszív és agresszióellenes, valamint jelzi a világhoz való viszonyulásunkat is.
A körömrágást mint gusztustalan szokást emlegetjük, amely életkortól független, de leggyakrabban mégis a gyerekek „lelki betegsége”. Önbizalomhiányt, elfojtott agressziót jelez, mely szerint a gyermek nem meri kézbe venni az életét, nem képes a „karmait” mutogatni, inkább maga ellen fordítja és pusztítja agressziós eszközeit. A szülő pedig ahelyett, hogy örülne, hogy a gyerek harapósságának nem ő az áldozata, tovább bünteti ezt a „neveletlenséget”, és egyre mélyebbre taszítja csemetéjét a „sötétbe”, a problémájával együtt. Ez persze tovább is fajulhat, egészen a lábkörömevésig, a tövig rágásig, utat engedve a körömágy gyulladásához és gennyesedéséhez.
No és mit jelent a fertőzött, kórokozók támadásának kitett köröm?
Figyelmeztet arra – felnőttek esetében is! –, hogy a köröm gazdája saját magával háborúzik, ráadásul a saját harci eszközeivel, így aligha tudja magát megvédeni – saját magától. A köröm egyes betegségei, mint például a körömágyfekély, egészen odáig vezethetnek, hogy a körmök leesnek. A harcképtelenné vált körmök pedig arra intenek, hogy ideje végre a belső harcot olyan szellemi szinten megvívni, ahol a megoldásokra is lehetőség nyílik. Egyszóval: értelmesebb dolog, ha tudatosan karmol és kapar az ember ahelyett, hogy elmérgesedett fekélyeket növeszt a körmére.
Koppintsunk hát alaposan a körmünkre, és kérdezzük meg magunktól:
- hol kellene a karmaimat mutogatnom?
- hol tulajdonítok el tudattalanul valamit?
- hol vagyok átvitt értelemben a saját agresszióm áldozata?
- hogy tudnék megbízni a saját erőmben és vitalitásomban?
- hogyan használjam értelmesen agresszív védekezési képességeimet?
Na, ezen most rágódjunk egy kicsit, és közben nézzünk alaposabban a körmünkre!
