Betegségtudata már egészen korán kialakult: "Beteg vagyok, öreg, de erre az én bajomra nincsen balzsam Gilládban. Szerelem? Gombház? Dicsőség? Fene! Péterfy Jenő" úri betegsége szállott meg: ördöngös vagyok. De ezt a modernebb kiadást még a Jézus sem tudja kiűzni, csak az anyaföld, az áldott anyaföld. Tisztelt idegeim oda vannak. Hát mért oly finomak, a kutyafáját? - írja Oláh Gábornak
1905. április 11-én Kosztolányi Dezső ezt kérdezi tőle: "Meddig fog betegeskedni és idegbajoskodni még?" Juhász panaszkodása levelezőtársának, Kosztolányinak így szólt: "Mostanában örökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú keresztény. Hallgatásom oka teljes, tökéletes, szellemi, erkölcsi, testi, lelki impotencia... Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok."
A költő betegségét így lírizálta:
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Megborzadok a magánytól, messzeségtől,
Magamtól, s állok a múlás szelében:
A rémülettől nem tudok beszélni,
S a félelemtől nem birok dacolni.
A megrontó kivette szívemet,
S egy könnyes, véres követ tett helyébe.
A kezem nyújtom kapkodón, hiába
A mindörökre elment kedv után,
S úgy búcsúzom mindennap a világtól,
Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még,
Reménytelenség lett a végtelenség.
(Melankólia, 1930)
A húszas években betegségének fenyegető veszedelme újra visszatér:
"Még néha visszajár, mint kísértet,
Ha őszi est esője monoton
Zenéjével dobol ablakomon,
És bennem fázón megborzong a lélek."
(Melankólia, 1925)
Az utolsó nyolc esztendő: Juhász Gyula remeteéveinek versei betegségével, szenvedésével, borúlátásával vannak tele.
Bennem jár, hallom, mint kopog,
Álomtalan, vak éjeken,
Kopog, dobog, indul, megáll,
És jár tovább hűségesen.
Figyeli néha, alszom-e?
Figyelem néha: alszik ő?
Fölöttünk ápolónk virraszt,
A végtelen és bús Idő.
(A rém, 1930)
Juhász kedves barátja, a festő, Gulácsy Lajos tragédiájáról írt egy cikket (A szépség betege, 1925), mely egyben önprognózis is volt: "Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe."
Az öngyilkosság mint téma költészetében is megjelent. 1906-ban látott napvilágot az Öngyilkosok című verse, melyet rendre előcitáltak egy-egy öngyilkossági kísérlete után. Nincs információ arra vonatkozóan, hogy a vers megírásakor volt-e próbálkozása. Valószínűbb Zonda Tamás véleménye, mely szerint semmi nyoma sincs saját elszántságának, bár megérti "a maguk akaratából elmenőket":
"Méltók reá, hogy megsirassuk őket,
mi boldogok, kik élni még tudunk."
A költő a végső okot az egyik önarcképében nagyon helyesen felismerte: amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja.
"És én vagyok, sötét költő, fia
Kin nem segít se asszony, se imádság,
Az élete neuraszténia."
(Fotografiák, 1918)
Egyszer így elmélkedett a betegségről: "Nincs külön lélek és külön test. A kettőt ezer láthatatlan szál köti össze. Ha a test beteg, mint ahogy az enyém az, beteg a lélek is, és ha a lélek az, beteg a test is. Egészséges lélek csak egészséges testben lehet."
