Betegségtudata már egészen korán kialakult: "Beteg vagyok, öreg, de erre az én bajomra nincsen balzsam Gilládban. Szerelem? Gombház? Dicsőség? Fene! Péterfy Jenő" úri betegsége szállott meg: ördöngös vagyok. De ezt a modernebb kiadást még a Jézus sem tudja kiűzni, csak az anyaföld, az áldott anyaföld. Tisztelt idegeim oda vannak. Hát mért oly finomak, a kutyafáját? - írja Oláh Gábornak

1905. április 11-én Kosztolányi Dezső ezt kérdezi tőle: "Meddig fog betegeskedni és idegbajoskodni még?" Juhász panaszkodása levelezőtársának, Kosztolányinak így szólt: "Mostanában örökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú keresztény. Hallgatásom oka teljes, tökéletes, szellemi, erkölcsi, testi, lelki impotencia... Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok."

A költő betegségét így lírizálta:

                                               Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,

                                               Úgy révedek szét a tarlott világon,

                                               Rossz álom kútjából az égre nézek,

                                               A részvétlen és hűvös csillagokra.

                                               Megborzadok a magánytól, messzeségtől,

                                               Magamtól, s állok a múlás szelében:

                                               A rémülettől nem tudok beszélni,

                                               S a félelemtől nem birok dacolni.

                                               A megrontó kivette szívemet,

                                               S egy könnyes, véres követ tett helyébe.

                                               A kezem nyújtom kapkodón, hiába

                                               A mindörökre elment kedv után,

                                               S úgy búcsúzom mindennap a világtól,

                                               Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még,

                                               Reménytelenség lett a végtelenség.

                                                                                                          (Melankólia, 1930)

A húszas években betegségének fenyegető veszedelme újra visszatér:

                                               "Még néha visszajár, mint kísértet,

                                               Ha őszi est esője monoton

                                               Zenéjével dobol ablakomon,

                                               És bennem fázón megborzong a lélek."

                                                                                                          (Melankólia, 1925)

Az utolsó nyolc esztendő: Juhász Gyula remeteéveinek versei betegségével, szenvedésével, borúlátásával vannak tele.

                                               Bennem jár, hallom, mint kopog,

                                               Álomtalan, vak éjeken,

                                               Kopog, dobog, indul, megáll,

                                               És jár tovább hűségesen.

                                               Figyeli néha, alszom-e?

                                               Figyelem néha: alszik ő?

                                               Fölöttünk ápolónk virraszt,

                                               A végtelen és bús Idő.

                                                                                                          (A rém, 1930)

Juhász kedves barátja, a festő, Gulácsy Lajos tragédiájáról írt egy cikket (A szépség betege, 1925), mely egyben önprognózis is volt: "Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe."

Az öngyilkosság mint téma költészetében is megjelent. 1906-ban látott napvilágot az Öngyilkosok című verse, melyet rendre előcitáltak egy-egy öngyilkossági kísérlete után. Nincs információ arra vonatkozóan, hogy a vers megírásakor volt-e próbálkozása. Valószínűbb Zonda Tamás véleménye, mely szerint semmi nyoma sincs saját elszántságának, bár megérti "a maguk akaratából elmenőket":

                                               "Méltók reá, hogy megsirassuk őket,

                                               mi boldogok, kik élni még tudunk."

A költő a végső okot az egyik önarcképében nagyon helyesen felismerte: amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja.

                                               "És én vagyok, sötét költő, fia

                                               Kin nem segít se asszony, se imádság,

                                               Az élete neuraszténia."

                                                                                                          (Fotografiák, 1918)

Egyszer így elmélkedett a betegségről: "Nincs külön lélek és külön test. A kettőt ezer láthatatlan szál köti össze. Ha a test beteg, mint ahogy az enyém az, beteg a lélek is, és ha a lélek az, beteg a test is. Egészséges lélek csak egészséges testben lehet."