A nőnap utáni első hétköznap sem indult másként, mint a többi. Ugyanolyan kialvatlan szemekkel nézett a tükörbe, mint tegnapelőtt. Az összekotort vírus vöröses színben, a legnagyobb élvezettel nyomta rá fájdalmas bélyegét bal felső szemhéjára. Az éjszakai hajkócoló miatt ismét hajat kellett mosnia, hogy az einsteini frizura ne rontsa majd a városképet, ha kilép az ajtón. Bűvészien kapta egyik kezébe a hajszárítót, a másikkal pedig a hasonlóan meleg nagycsészés „háromazegybent”. Formázás, vasalás, és az eredmény ma is rosszabb lett, mint a kiinduló helyzet. Aki szép, az reggel is szép, mantrázta többször is pozitívan, miközben felelősségre vonta Charlie-t, aki bizonyára felhajtott több pohár dupla whiskyt jéggel, mire ezt komolyan gondolta.

Az ötperces smink most a piros szemhéjdudor miatt csúszott nyolcpercesre, az öltözködési idő rovására. A „na, milyen idő van ma” csak a szoknya hosszán változtatott, a harisnya vastagságán nem. A megint fekete felső is tisztában volt vele, hogy a borús hangulathoz és a súlyfelesleghez lett harmóniába hozva. A gyors táskarendezés csak további káosszá fajult, amikor a kicsi összecsukhatót kirángatta az aljáról. A két füstöltkolbász-darab a cipőhúzás közben csúszott le, dupla mennyiséggé fokozva aztán a fogkrémet. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a szájfény íze, de még az extra erős mentolos sem tudja felülmúlni a kolbászaromát. Már a további lépéseket fontolgatta, amikor jött az esemes.

„Akkor majd ma, délben.” Végre...

Már nem érdekelte a késés. Felrántotta a szekrényajtót, le a szoknyát és a feketét, és az ötperces szemfényvesztő akció után ott virult a tükörrel szemben, újraszínezve.

Mert a villámok olykor derült égből csapkodnak, váratlanul, s persze előre megfontolatlanul. Ahogy belé is, amikor hosszú idő után mosolyogva jött felé egy cserépnyi gyönyörű sárga virággal. Nőnap után két nappal… Délben.