Évközben ezernyi ok, halaszthatatlan tennivaló miatt szinte csak észbeli működéseinkre (vagy arra sem) koncentrálunk, míg érzéseink, lelkiségünk megnyilvánulásai háttérbe szorulnak. Agyunk túlterhelt, miközben szívünk energiahiányban szenved. Csak így december heteiben jutunk el ahhoz a felismeréséhez, hogy megint csak átfutottunk az éven, mennyi időt pazaroltunk örömtelen, és értelmetlen dolgokra.
A karácsonyvárásban, az ünnepi készülődésben aztán sorra nyílnak meg a berozsdásodott, nyikorgó lelki kapuk, amelyek az év többi napján többnyire zárva voltak, vagy csak résnyire engedte őket megnyitni bizalmatlanságunk, közömbösségünk, vagy figyelmetlenségünk.
Karácsony minden ünnepnél másabb: kívül-belül szebb és fényesebb, de van, akinek a legfájdalmasabb. Aki boldogtalan, ilyenkor még szerencsétlenebbnek érzi magát, aki boldog, most a legboldogabb.
Aki magányos, az karácsonykor érzi magát a legárvábbnak. Akinek keserves sors adatott az év többi napján, ezektől a napoktól várja életének jobbra fordulását, a csodát. Ebben az időszakban fogalmazódik meg bennünk a legtöbb fohász, vágy, kívánság, kérés. Hiszen az eddig elnyomott, elhallgatott, ki nem mondott gondolatok, érzések sokszorosan felerősödve kerülnek felszínre, és éppen olyan hangsúlyosan, hatványozódva érkeznek meg a befogadóhoz.
És jól van ez így, ahogy van, tartozzunk az akár szerencsésebbek, avagy a szerencsétlenebbek közé, mert mindenképpen arra kényszerülünk, hogy elgondolkodjunk, megvizsgáljuk életünk eddig eltelt szakaszát. Testvéreinkkel, szerelmeinkkel, gyermekeinkkel, barátainkkal való kapcsolatunkat végig gondolhatjuk, és elhelyezhetjük magunkat valahol egy közelibb és egy szélesebb közösségben...
De vajon mi ösztönzi ilyentájt még a leghidegebb, legridegebb embert is arra, hogy karácsony ünnepén ajándékot adjon a hozzá közelállónak? Mi az az ősi vágy, ami miatt úgy érezzük, hogy valamit adnunk kell szeretteinknek. Ezernyi megfejthetetlen titok. Vagy a szeretet keresi azokat a lehetőségeket, formákat, amelyekkel kifejezésre juthat?
Annyi bizonyos: az angyalfia, a nagy izgalommal csomagolgatott tárgy egy darabka belőlünk, egy rész az egészből. Ajándékunk szimbolikus üzenet. Azt is tudatja, hogy fontos nekünk a megajándékozott személye, de kifejezheti sóvárgásunkat az elfogadásért; a díszbe öltöztetett üzenet lehet könyörgés a megbocsátásért, esdeklés a gyengédségért, a simogatásért; és jelképe a barátságnak, a szerető figyelemnek.
Na, és persze adni nagy-nagy öröm. Szerencsére az ajándékozás szférája nem elsősorban az anyagi dolgok világa. Az embert mindinkább fogyasztóvá nevelő, az életet pénzre és a vele megvásárolható árura leegyszerűsítő világkép most kis időre szertefoszlik. Talán. Mert ha máskor kevéssé, most igazán érezzük: azért van néhány dolog, ami nem lehet bonusz-ajándék és a legfényesebb üzletben sem vásárolható. Ez pedig az a bizalmi tőke, amit valódi szeretetnek hívnak.
egy olvasónk
