Még volt bő félórám az érkezésig. Igazából nem is voltam éhes, talán csak a gyomorremegést akartam lenyomni a hirtelenszendviccsel. Sietve betoltam, és igyekeztem gyors lépteimet visszatartani, ám így is tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem. Határozottan nekifeküdtem a csengőnek, mert hittem, hogy odabent már az összes személyiségjegyemet meghatározta az első benyomásom.
Egyperces örökkévalóság után a „tiszta udvar rendes ház” ajtajában megjelent a nagy jövendőmondó. Nem volt a kezében a varázspálca, se csillámos süveges kalap a fején, de még hosszú palást sem takarta be, csupán egy kopottas kék szabadidőruha. Láthatóan nem varázslatra készült. Továbbtessékelt, majd egy garzonméretű hidegkonyha sarokülőkéjére letelepített.
A kártyázzunk, vagy öntsünk kérdés után már kevertem is erősen a lapokat, miközben fél szemmel a mindentudó varázsgömböt kerestem. Legalább egy kis füstölővel elnyomhatta volna a paprikás krumpli szagát, bosszankodtam magamban, de ő addigra már terített is. A lapjaim innentől meg voltak számlálva. Húztam ötöt erre, hármat amarra, agyam pedig fogta és félgőzzel raktározta a hallottakat.
Nem az lesz, aki most van, de majd úgyis eljön, ha itt lesz az ideje. Nem ott vagyok, ahol lennem kellene, de egyelőre még jó helyen. Vigyázzak arra, ami a bajom, hiszen lesz ez még így se. Jön a pénz, de majd megy is, mert szeret engem a jó isten, és nem hagyja, hogy mindent önfeledten élvezzek.
Nem színezte újra a magamról alkotott képemet, de megerősített minden szándékomban, sőt még abban is, amit csak sejtettem. Nem mondott semmi konkrétat, meglepőt és mulatságosat, így a jövőm továbbra is titkos homályban maradt.
Én pedig a kétségeimmel, ám a mégis „megnyugtató” bizonyosságban, hogy megint minden rám marad…
