Asterix és Obelix még csak a második résznél tart, de már így is bizton kijelenthető, hőseink bevonultak a nagy nevettetők Phanteonjába. A két mesebeli figura voltaképp egyáltalán nem nevezhető bonyolult jellemnek. Sőt igazából teljesen átlagos figurák: szeretik az életet, nem szeretik az igazságtalanságot, némileg esendők és roppant erejük van. Ez utóbbi a dolog nyitja, pontosabban a varázsital, amitől sziklákat tudnak dobálni, falakat törni és rakétahordozót megszégyenítő impulzusú horogütéseket kiosztani.
Ettől még nem lenne a címben jelzett film átütő erejű. Amitől az: a nyelvezete, a brilliáns fordításnak köszönhető rím-beszéd, amely a Romhányi József által megteremtett, vagy legalábbis művészi szinten művelt nyelvi játékokat idézi.
Nincs a filmben olyan perc, amikor valamilyen szellemes – és nem szellemeskedő! – rím, lelemény, groteszk nyelvi fintor ne hangozna el. S nincs olyan tíz perc sem, amikor ne látnánk ennek képi társát, amely valamilyen módon kifigurázza az egykori kultusz filmeket – pl. A birodalom visszavág, A hét mesterlövész -, vagy a sablonként, panelként működő filmes megoldásokat – lásd szerelmi jelenetek.
Az Asterix és Obelix ráadásul látványos, jó érzékkel és ízléssel megkomponált film, egy pillanatra sem unalmas, minden pillanatában nevettető és csöppet sem elgondolkodtató. A film készítőit nyilván egyetlen szándék vezette: azt akarták elérni, hogy a néző jól érezze magát másfél órán keresztül. Sikerült nekik. S ez nem kevés itt a XXI. század elején.
