Mint ismeretes Darwin a Bajok eredete című, máig megíratlan munkájában három embertípust különböztet meg. A gondolkodó embert, az álmodozót és a tudatos embert.

S bár a felsorolás - világtörténelmi szempontból - evolúciós sorrendet is jelent, a három típus között társadalmi hasznosság és szerethetőség szempontjából nem szerencsés különbséget tenni. Mert ez a bajok eredete.

Az alábbiakban az álmodozó ember ismertetésével foglalkozunk, de elkerülhetetlen, hogy ezt a másik kettővel való összehasonlítás módszerével tegyem. A három típus alapvetően a valósághoz való viszonya alapján különböztethető meg.

Vegyünk is rögtön egy életből ellesett példát: a Himalája megmászását.

A gondolkodó ember (komoly sapiens) térképet, alpinista felszerelést, tartós élelmiszert stb. szerez be, részletesen megtervezi az útvonalat, tanulmányozza a szakirodalmat. Felkészül lavinára, mamutra, megtanul szanszkritül. Aztán nekivág. Vagy nem.

Az álmodozó, reggel felkelés helyett elképzeli, amint felér a csúcsra. Kitűzi a zászlót, lefényképezi a felkelő Nap sugarait, amint bevilágítják az iszonyatos mélységeket, amit legyőzött. Csak az orra látszik ki a kapucniból, meg a hókásás szemöldöke. Próbál mobilon beszélni a kedvesével, mert így gondolta, hogy megkéri a kezét. A csúcsról.

A tudatos ember először megvizsgálja magában, honnan jött ez a késztetés. Nem csak friss, hegyi levegőre vágyik? Esetleg csak tömegiszonya van, s egyedül szeretne maradni? Vagy a felesége helyett akarja inkább a Hegyet megmászni? Ha meggyőződik arról, hogy a Himalája valójában legbensőbb igénye, akkor viszont nem habozik. Elindul, mert tudja, hogy az út a cél, s miközben halad, a feltételek is megadatnak. Az épp következő lépéshez.

Hogy melyik a nyerő? Mindhárom. Igen, a MAGA szempontjából mindhárom. Mert nem az a fontos, ami történik, hanem, ahogy megéljük a történést. Hogy a valóságban felérnek-e? Talán igen talán nem. Fejtegetésünk alanya, az álmodozó most köszörüli a torkát. Ágyból a csúcsra?

Igen Kedves Álmodozó Barátom. Álmok, vágyak, remények nélkül talán még mindig fáról fára ugrándoznánk. Az embert a lehetetlen megkísértése tette emberré. Az, amikor a józan ész ellenében indulunk el. Először csak magunkban, aztán - előbb-utóbb - a valóságban is. Mint Kolombusz, mint Amudsen, mint Gandhi, mint Bill Gates, Szentgyörgyi Albert, Béres József, Rubik Ernő. Müller Péter Sziámi.

Az értelem diadalmenete után - a gondolkodom, tehát vagyok descartesi mondata ezt szimbolizálta - az álmodozom, tehát vagyok korszaka jött el. Az elmúlt párszáz év bizonyította, a gondolat, az ész, a ráció önmagában kevés a teljességhez, sőt pusztuláshoz vezet. Az álmodozás hiánya az élet megrontója. Álmodozni annyit jelent, mint kivetni a hálót. Mint felhúzni a horgonyt. Mint andalogni a szivárványos hídon.

De álmodozni önmagában éppúgy kevés, mint gondolkodni. Jó, ha a tudatos(ság) is társul a csapathoz. Az, aki nem csak érti és érzi, de meg is figyeli az áramlatot. Aki a kintet és a bentet összekapcsolja. És ráhangolódik a rezgésre. Mert a tudatos ember az összhangra figyel. Ébren álmodozik, és lehunyt szemmel gondolkodik.

Egyedül nehéz feljutni a Himalájára. De hát nem is vagyunk egyedül. Csak tanmesékben léteznek vegytiszta karakterek. Mindannyiunkban ott él a gondolkodó, az álmodozó, és a tudatos ember egyszeri és utánozhatatlan keveréke. És bennünk van a Himalája is. Ha kezünkben a szeretet iránytűjével - mert a szeretet a lélek logikája - elindulunk, ki sem tudjuk kerülni. Léleknek hívják.