Irigység a családban. Az irigység eredendően egy ösztön, az egyéniség része. Ezt legjobban éppen a kisgyerekek korán megnyilvánuló irigysége bizonyítja, amikor pl. nem akarja oda adni játékát a vendégségbe érkező másik gyereknek. Az iriggyé válás, vagy nem válás folyamata itt kezdődik. Ott folytatódik azután, hogyan reagálja le a szülő, amikor a gyermek irigyli (ismét csak ösztönösen) testvére ajándékát. Észre veszi-e, hogy csupán az irigység a motiváció, amikor az egyik gyermek követeli, neki is vegyenek ruhát, cipőt, bármit, amikor testvérének vesznek valamit, amire annak szüksége van. Vagy éppen ellenkezőleg, tud-e, megtanítják-e az egyiket, örülni a másik örömének, iskolai sikereinek. Sok szülő a kezdeti jó lépéseket azzal rontja el, ha az egyik gyereket példaképnek állítja a másik elé. Ez előbb-utóbb garantáltan irigységet szül. Az irigység legdurvább válfaja családon belül, amikor a szülő irigyli felnőtté vált gyermeke sikerét, boldogságát, melynek egyik legbiztosabb jele, ha még mindig gyerekként kezelve őt, elsősorban hibáit hangoztatja, kritizálja cselekedeteit, szakmai és anyagi sikereire csupán negatív megjegyzéseket tesz. Az alapvetően és többségében nem irigynek nevelt gyerekekből, hogyan lesz mégis annyi irigy felnőtt?
Irigység a munkahelyen. Modern világunkban a munkábaállás, sőt már a munka megszerzése körüli küzdelem jó néhány olyan elvárás elé állítja az embereket, melyek önmagukban hordozzák az érzelmi és lelki torzulás csíráját. Az újabb és újabb, sokszor a teljesítőképességet meghaladó feladat, melyet divatosan "kihívás"nak is neveznek, a sikerorientáltság, sőt a konkrét üzleti eredményhez kötött javadalmazás olyan mértékű versengést, rivalizálást indukál a munkatársak között, melyet csak kevesen tudnak jól teljesíteni. Az alkalmi, vagy sorozatos kudarcélményt megélni kénytelen többi munkatársban pedig, kivirágzik a sárga irigység. Sokan közülük azt sem veszik észre, vagy nem elemzik kellően, hogy kudarcaik oka mennyire az objektív körülményekben, s mennyire saját személyiségükben, hozzáállásukban, vagy ténylegesen elkövetett hibáikban keresendő. Egyszerűbb irigykedni - persze nem mindig nyíltan - a másikra, a sikeresre. Azt sem vizsgálják természetesen - tanácsot pedig pláne nem kérnek - hogy a másik vajon mitől sikeres. A túlzott dicséret - "Hogy Te milyen ügyes vagy!" - vagy a lekicsinylő megjegyzés - "Persze, könnyű Neked!" mögött szinte mindig az irigység húzódik meg. A legdermesztőbb, s a legkevésbé kezelhető, amikor maga a főnök irigyli munkatársa sikerét! (Ez az abszolút butaság, hiszen a sikeres munkatársak jelentik a főnök, s vele a cég sikerét is!) A legtöbb munkahely nem mentes az apró, magán természetű irigykedésektől sem, független attól, hogy hányan, és milyen neműek dolgoznak együtt. Vérmérséklettől függően ki jobban, ki kevésbé irigyli a másik alakját, szeme, vagy haja színét, azt, hogy van barátja/barátnője, neki meg nincs, - és még sorolhatnánk tovább. Az ebből fakadó apró villongásoknak csak az olyan főnök tud véget vetni, aki képes felülemelkedni - s nem pedig részt venni - az ilyen, munkahelyhez nem illő ügyeken., s képes valódi motiváltságot teremteni. A munkahely ugyanis - a közhiedelemmel ellentétben - nem érzelmi, hanem érdek alapon szerveződő szellemi közösség.
Irigység a barátságban. Már a mondat is paradoxon, hiszen az igaz barátság a legerősebb szellemi, lelki és érzelmi kötődés, melyben a negatív érzelmek megnyilvánulásának elvben nincs helye. A gyakorlatban azonban a legtöbb barátság hosszabb-rövidebb idő után éppen azért szakad meg, mert a hármas kötődés valamelyik láncszeme, leggyakrabban pontosan az érzelmi, eltörik. Sokszor az érintett fél sokáig nem is veszi észre, hogy barátja, barátnője megjegyzései, véleménye mögött tulajdonképpen az irigység munkál, ám amikor rájön, elpattan a lelki láncszem is, s ez az igaz barátság végét is jelenti. Álbarátságként még talán fennmarad egy ideig, hogy a csalódás ne okozzon olyan éles fájdalmat, de a közös hullámhossz már elveszett, s csak idő kérdése, míg ezt felismerik.
