(Könyvet olvasok, már három hete. Nos, ez nem nagy szám, de nálam igen. Mert most nem olvasok mellette három másikat párhuzamosan, ahogy ilyenkor szoktam. Mert emellett nem lehet.)

Ken és Treya Wilber Áldás és állhatatosság

(Ursus Libris Könyvkiadó. 2005.) című könyve ugyanis súlyos olvasmány: Ken Wilber, pszichológus és filozófus  rákbeteg feleségének elkíséréséről és szenvedéseiről, kettejük spirituális útjáról szól. Kötelezővé tenném azok számára, akik súlyos betegséggel küszködnek. S nem csak azért, mert kitartásról és önismeretről, spiritualitásról ad tanúbizonyságot, hanem mert rengeteg praktikus információval szolgál a beteg-orvos kapcsolatról, a betegségről alkotott felfogásunkról.

Treya Wilber így beszél az orvosokhoz való viszonyáról:

"Soha nem adják a kezedbe a gyeplőt. Erőszakosnak kell lenned, kérned kell, nyomulni kell, és a legfontosabb, hogy ne tartsd magad bolondnak. Főként pedig ne jöjj zavarba a látszattól, hogy milyen elfoglaltak, az érzéstől, hogy olyan értékes az idejük, hogy alig tudnak kérdésekre válaszolni. A te életed forog kockán. Tedd fel a kérdéseidet!"

Mert néha aggasztó kérdések merülnek fel. Az önérvényesítés pedig életet menthet.

Ha például az valóban igaz, hogy az ortodox kemoterápia mérgező, immungátló, karcinogén és néha hiába is való, akkor miért alkalmazzák az orvosok?-teszi fel a kérdést a könyvben a saját magával vívódó házaspár.

Dr. Victor Richards A csökönyös sejt című könyvében arról ír, hogy sokszor semmilyen eredménnyel nem kecsegtet a daganatos betegeknek előírt kemoterápia,mégis alkalmazzák. S hogy miért?

Mert egész egyszerűen nem tudnak mást csinálni, és mert e terápia a garancia arra, hogy a beteget a helyes irányba tereljék, vagyis az orvosi tekintély felé orientálják.

Ezzel a javasolt terápiával azt sugalmazzák, hogy nem kell máshová fordulnia a betegnek,nem szabad másfajta gyógymódot kipróbálnia, hiszen ez az egyetlen hatásos gyógyír számára. Ezzel pedig az a rejtett szándékuk, hogy befolyásolják a beteg saját betegségéről alkotott felfogását. Persze valamelyest érthető ez, hiszen az orvosok kénytelenek papként fellépni ahhoz, hogy kórunk lényegét megmagyarázzák.

A másik indok a szerző szerint az, hogy az orvos egész egyszerűen nem akarja bevallani betegének, hogy nincs a továbbiakban remény. Saját maga már tudja, de azzal is tisztában van, hogy a beteg ezt nem szívesen hallaná, és esetleg más orvos, gyógyító felé fordulna.

Vannak, akik épp ezért el sem merik mondani orvosuknak, hogy egyéb kiegészítő szert, gyógynövényt vagy alternatív módszert, diétát alkalmaznak. Félnek, hogy fejmosást kapnak, vagy esetleg kinevetik őket.

Hiszen letértek az Útról, vagy párhuzamos utakon futnak, és ez veszélyes lehet.

De kinek?