Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
Egyik érettségi találkozónkon mentem oda az osztályfőnökömhöz, hogy emlékeztessem őt arra a traumatikus élményre, amit harmadikos gimnazistaként okozott nekem. Akkoriban arról álmodtam, hogy az orvosi egyetemre megyek tovább. Pszichiáter akartam lenni. Külön fizika tanárhoz jártam, az a tárgy nem volt az erősségem.
Emlékszem, harmadik év végén álltam a táblánál és fizikából az ötösért feleltem. Olyan példa volt feladva, amit a különtanárral megoldottam, mégis lefagytam a félelemtől. Az osztályfőnököm, aki a fizika tanárom is volt, szemben ült velem az asztalnál és azt mondta: Nóra, maga soha nem fog ötös felvételit írni fizikából. Hazamentem, a nyaramat végiggondolkoztam, a negyedik osztálynak már úgy mentem neki, hogy inkább pszichológia szakra jelentkezem. Miközben az orvosira ötszörös volt a túljelentkezés, a pszichológia szakra hússzoros. A Debreceni Tudományegyetemre elsőre felvettek, két év után jeles átlaggal feljöttem Budapestre az ELTÉ-re. Az élet végül úgy hozta, hogy jól döntöttem, de ettől még azt gondolom, az osztályfőnökömnek nem szabadott volna akkor így reagálnia. A megjegyzése az önbizalmamat törte össze. Ma már, érett fejjel, ha valaki nekem azt mondaná, hogy nem fog menni, csak azért is megcsinálnám.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?
Abból tanultam, amit otthon láttam. Anyám nagy változásokra képes nő volt. Egy gyárban dolgozott mérnöki diplomával, amikor 14 éves voltam, egy illatszerboltot nyitott Szombathelyen. 18 éves voltam, amikor elvált a második férjétől. Rengeteget dolgozott a butikkal, hogy a négy gyerekével új életet tudjon kezdeni. Aztán egy nagy szerelem okán felköltözött Budapestre. Előttem olyan női minta volt, aki nem riad meg a továbblépéstől. Soha nem maradt benne olyan helyzetben, ami számára méltatlan volt. Ez a minta biztos, hogy nagyon belém ivódott.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor, az érettségi idején elterveztél?
Ha Debrecenben végeztem volna, biztos pszichológusként dolgoznék. Az ELTÉ-n ötödévben megismerkedtem Doszpod Bélával, életem első és egyetlen vőlegényével, akivel nem házasodtunk össze, de azóta is jó barátom. Béla akkor már rádiózott. Először az Ötödik sebesség műsorában szólaltatott meg, aztán valaki felfigyelt arra, hogy milyen slágfertigen fogalmazok és megkérdezték, nincs-e kedvem kipróbálni, hogy én kérdezzek. Elkezdtem külsősként dolgozni a rádióban és végül pszichológusként már nem helyezkedtem el. Ahogy belevetettem magam a rádiózásba, majd két évvel rá a tévézésbe, rögtön az elején éreztem, nekem ez a kezdet és a vég. Beleszerettem ebbe a hivatásba.
A szakmai karrieredben hányszor kellett váltanod?
Amikor már mélyinterjúkat csináltam, amiket nagyon szerettem, volt egy tulajdonosváltás azon a csatornán, ahol mentek a műsoraim. Olyan méltatlan feltételek között folytathattam volna a munkámat, amire nem mondtam igent. Nagyon komoly önismereti vizsgálatot éltem meg akkor. Azt szoktam mondani az inspirációs előadásaimban, hogy két szimbólum létezik számomra: az egyik a tükör- ami a „Ki vagyok én?” - kérdése, a másik az ablak. Ha az ember változtatni szeretne, nagyon mélyen meg kell nézni, hogy ki is ő valójában. A tükör számomra az önismeret szimbóluma. Milyen erősségeim vannak, hol tartok az életemben, mikre vágyom? Rájöttem arra, hogy nem a televíziózást imádom, hanem az interakciót. Aztán segítségül hívtam az ablak szimbólumot, kinéztem a világba, hogy hol tart a pszichológia. Megjelent a coaching, mint új foglalkozás, felfedeztem, hogy cégeknél vannak fejlesztő programok, motivációs előadások. Elkezdtem azon gondolkodni, mit kell tennem, azért, hogy erre a piacra kilépjek. Ennek érdekében tanultam, hogy minél jobban felvértezzem magam a helyzetekre, amikor egy HR vezetővel találkozom. Nem szerettem volna, hogy az legyen a benyomása, hogy azért, mert televíziós voltam, azt hiszem - mindenhez értek.
Hogyan tudtad túltenni magad a magánéleti mélypontokon? Mi az, ami tovább lendített?
Nálam a legmélyebb szakmai és a magánéleti krízis anno egyszerre történt. A második válásomnál egzisztenciálisan is térdre estem. Meg kellett válni a közösen felépített háztól és az „örökké” illúziójától is. Azt szoktam mondani, hogy anyaként az ember életre van ítélve. Ott álltam két kisfiúval, nem lehetett nem felkelni, nem elvinni őket az iskolába, nem működni. Szerencsére apai támogatással, ami nagy kincs! A fiaim iránt érzett szeretet és felelősség, valamint a hivatásom vitt tovább. Olyan fontos volt a munkám, hogy ebben a helyzetben a munkaterápia segített nekem. Inkább kifele figyeltem és adtam az energiát, ami aztán engem is visszatöltött.
Hogyan kezeled idő múlást? Hiszen, ez is változás. Ahogy idősödünk, változik a testünk, a gondolkodásmódunk.
Annak idején dolgoztam egy nagy kozmetikai márkának a valódi szépségért, és a pro age kampányában. Interjúsorozatot készítettem, ekkor állítottam össze az első előadásomat. Beleástam magam a témába, ez engem is segített megfelelően kezelni a helyzetet. Nemrégiben üzentem a közösségi médiában az 50 pluszos nőknek, hogy ne adják fel. Saját példámmal szeretnék elől járni: szellemileg friss vagyok, a gyerekeim felnőttek, a jelenlegi életszakaszomba egy új időszak kezdetét látom magam előtt.
Nyilván a tükör megint itt van és nem hazudik. Változik az ember, de lehet ezt méltóságteljesen is megélni.
Három és fél évvel ezelőtt kiköltöztem Budapestről, lett egy tornácos parasztházam, ahol a három kutyámmal élek. Jelenleg a kisebbik fiam még innen csinálja online az egyetemet. Ha mindig csak televíziósként definiáltam volna magam, nagyon megroppantam volna, ha egyszer csak azt mondják: ennyi idősen nem kellek és lecserélnek. Ezért növesztettem több lábacskát, elkezdtem írni, tanítani, előadásokat, egyéni coachingokat tartani. Színes és összetett lett a portfólióm, és hiszem, hogy már nem kell félnem, ha az egyik láb megsérül.
Mit tanítottál a gyerekeidnek a változásról? Hogyan nevelted őket, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?
Inkább hiszek a személyes példákban, mint a kimondott, tanító mondatokban, amelyek adott esetben nem fedik a valós viselkedést. Ahogy én láttam az anyámat, úgy látták, látják a fiaim az életemet. Egy olyan nő vagyok előttük példaként, aki szereti és megtalálta a hivatását, nyitott a változásokra. Az emberek általában félnek ettől. Ha kérdéseket teszünk fel a félelemmel kapcsolatban, fel lehet készülni a legyőzésükre. A félelem tárgyát át lehet céllá fogalmazni. Ha kívülről jön a változás, össze kell kapnia magát az embernek, hogy alkalmazkodni tudjon hozzá. Ha belülről jön, akkor a változás szót átnevezzük változtatásra, és máris a kezemben van a gyeplő. Ki tudok tűzni célokat, nagyobb lesz a saját mozgásterem. Én így igyekszem élni, és ezt próbálom átadni az előadásaimban, és azoknak is, akik személyesen fordulnak hozzám.
Milyen változásokat hozott a Covid járvány az életedben? Hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Nem adnék ötöst magamnak, de talán nem buktam meg. Nem áltatom magam, hogy ezt az időszakot nem szenvedtem meg. Nem tudtam olyan pozitívan látni, hogy tetőtől talpig sikerült kitakarítani a házamat, vagy többet foglalkoztam a virágaimmal és a kutyáimmal. Annyira hiányzott a hivatásom, de pont az a szektor, ahol tevékenykedem, esett térdre először. A haszontalanság, a feleslegesség, a bizonytalanság érzése megviselt. Nyáron úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, elkezdtem futni, amit eddig soha nem csináltam. Megajándékoztam magam egy jó futócipővel és futás közben éreztem, megindul az endorfintermelődés a szervezetemben. Amikor lehetett, elkezdtem újra úszni járni és kitaláltam, hogy 2021 nyarán újra átúszom a Balatont, amit sok éve, hogy teljesítettem. Elkezdtem kívülről befelé dolgozni. Ha a test jobban van - visszahat a mentális állapotra is. De azért nagyon vágtam a centit, mert a járvány egzisztenciálisan is megrogyasztott. Ugyanúgy, mint sokaknak, nekem is van lakáshitelem, kocsihitelem, nem volt könnyű megélni, hogy egyik napról a másikra nulla lett a jövedelmem. Nagyon várom a nyitást, hogy útrakelhessek és megtarthassam a következő inspiráló előadásaimat, workshopjaimat! Hogy újra élhessek a szlogenemnek: „Együtt gondolkodni jó!”
Ezt is olvasd el!
