Már a cári Oroszország is létesített kényszermunkatáborokat politikai ellenzékének elnyomására, ezek azonban még nem alkottak egységes rendszert. Az 1917-es forradalom után Lenin száműzette és táborokba záratta politikai ellenfeleinek jelentős részét.
A kiépülő táborrendszer, amelyet orosz nevének kezdőbetűiből GULÁG néven ismer a világ, Sztálin egyeduralma alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Ezekben a lágerekben a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, a megbízhatatlannak számító volt hadifoglyokat, földjükről elkergetett parasztokat, illetve más okokból elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták. Napi 12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról, elszállásolásukról alig gondoskodtak. A mintegy 20-30 millió fogoly többségét pusztulásra kárhoztatták.
A bolsevik munkatáborrendszer szerkezete Sztálin halálát követően roppant meg. Tényleges felszámolása az 1960-as évekre tehető.
Magyarországról a második világháború végén, a Vörös Hadsereg elfoglalta területekről kezdődték elhurcolni az embereket. A magyar katonai és a polgári internáltak az 1939-ben létrehozott GUPVI, vagyis a hadifoglyok és internáltak táborhálózatába kerültek. A politikai elítélteket a jóval szigorúbb GULÁG táborokba hurcolták el. A Magyarországról deportált mintegy nyolcszázezer emberből háromszázezer halt meg a rabságban.
A magyar kormány 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította. Az emlékbizottság a GULÁG-GUPVI Emlékévet 2017. február 25-éig – Kovács Béla kisgazda politikus elhurcolásának 70. évfordulójáig – hosszabbította meg.
(Forrás: Magyar Posta Zrt. beszedesmult.hu; Haraszti György: Emléknapi gondolatok; wikipedia.org)
