Csak kétszer voltam még. De leszek többször is, amitől egy kicsit tartok. Csodapalotának az egyszerűség kedvéért a Művészetek házát nevezem, amelynek koncertterme már beüzemelés alatt nyilvános. Sajna, egyszer sem volt még időm annyival korábban menni, hogy alaposabban bejárjam a bejárható tereket, ezért egy kis ketrecfiling határozza meg benyomásaimat, amelyek így korlátozottan relevánsak.

  Mindent olvastam a házról, ami megjelent, mindent hallottam róla, ami nyilvánosan elhangzott. Pénzügyi, építészeti szakkérdésekkel nem foglalkozom, csak a szerény felhasználó első benyomásaival.

   Megközelítés sötétben, hidegben, bizonytalan úrvezetők kocsisorában. Az araszolás arra jó, hogy kívülről is oda-odanézzek. Nagy és nyomasztó tubus, az érkezési oldalon zárt falak. Börtön - díszvilágítással. Először nemzeti színű fények. Jaj. Másodszor enciánkék tündöklés - hát ez is csak, jaj. Relativitása: az "őrült cukrász álmá"-hoz képest minden ház jobb. Ez sokkal jobb, de nem jó. Kölcsönhatás - akarjuk vagy sem.

   Az araszolás hangulatát nagyszámú segéderő befolyásolja. Kétlépésenként rendőrök terelnek. Másodszorra már csak négylépésenként álltak. Olyan nagy eltévedési lehetőség nincs ugyan, táblákkal, aszfaltfestéssel megoldható lenne, de nagyon akartak nekünk segíteni - méltányolom. Talán szükséges is volt, hiszen a mondjuk teltházas koncertre 1700 embert kell beterelni, párszáz autót egyetlen sávon be, egyetlen sávon ki. A horibilis garázsban kezdődik igazán a szolgálat. Három szint, átláthatatlan alaprajz, oszlopok mindenütt meg nyilak, a legváratlanabb irányban és irányból. Kell a sok közeg, ők osztanak igazságot a több irányból érkezők között: ki, mikor mehet tovább.

   Most, az elején a garázs még ingyenes. Ez nagyon rendes dolog. Ráadásul fűtött és őrzött, tehát meg lehet spórolni a ruhatári díjat és tolongást - merthogy állítólag ott az van. A garázsból a liftet megtalálni nem könnyű, itt-ott kiragasztott papír-cetlik segítenek, de jobb a rendőr, az ő ragasztója nem enged és nem vész el. Viszont a lift - elegáns burkolat, a felszín felett panoráma - elvarázsolt kastély és közösségformáló rejtvény. A nagy feladvány: hová megyünk és a célhoz, mely gombot kell megnyomni? A tábla acél, a feliratok vésve, ezért a felső neonvilágítás mellett nehezen kivehetők. De ha kivesszük, sem megyünk vele sokra, merthogy minden duplán jelölve, de egymáshoz képest rafináltan elcsúsztatva: vannak emeletek és vannak szintek. Mi a különbség? Mindenki rémülten kotor a jegye után, mi van rá írva, hátha ugyanaz, ami a lifttáblára valahová. Csipke az estélyi ruhán: ha mindehhez még a szemüveget is elő kell szedni. Istenem, régi szép idők és liftes néni...!

   Feljutottunk mondjuk, az előcsarnokba. Jé, ez tényleg az! Első blikkre nincs csarnok-élményem, talán a bevágott hajóoldal, talán más miatt. Dönteni nincs mód és idő, máris terelőszemélyzet védőszárnyai alá kerülünk. Ők már nem rendőrök - vagy ki tudja, hiszen az öltönyös fiúk fülében dugó, tarkójukon csinos vezeték -, a hímnemű civilek tehát azonnal továbbítják az úri közönséget a kosztümös hoszteszekhez, akik már az utat is tudják többnyire, ha máshogy nem, hát térképről. Az igazsághoz tartozik, hogy térképes segéderővel csak először találkoztam, másodszor már nem.

  Tulajdonképpen még nem történt semmi, csak eljutottam a terem ajtajához és eltelt vagy félóra. De hát az első benyomások... Folyt. köv

                                                                          Faragó Judit