Nem lehetne az Ént kifelé fordulásra, megnyilvánulásra késztetni, ha csak a boldogság özönei árasztanák el. A fájdalom az egyetlen, ami az Ént fölserkentheti, ami fölkeltheti figyelmét.

Ezért a lélektanban, a jógában, amely mindig a természet tényeinek végső elemzésén alapul, a fájdalom az Én-megvalósítás legfontosabb tényezőjeként szerepel.

A fájdalom erőfeszítésre sarkalja az embert és az erőfeszítés folytán testeinek anyaga megszerveződik Ha izmainkat erősíteni és fejleszteni akarjuk, erőfeszítéseket teszünk, tornáztatjuk őket, így több élet áramlik beléjük és megerősödnek. A fájdalom azért szükséges, hogy az Én kényszeríthesse eszközeit az erőfeszítésre, ami végeredményben kifejleszti és megszervezi őket.

De a fájdalom tisztít is. Szabadulni igyekszünk attól, ami fájdalmat okoz. Természetünkkel ellenkezik az, igyekszünk tehát elvetni. Így a testek a szenvedésben lassan megtisztulnak és az Én használatára alkalmassá válnak.

És a fájdalom tanít is. Az élet legjobb leckéi inkább a fájdalomból, mint az örömből erednek.

A fájdalom erőt ad. Az erő átalakított fájdalom. Ezért a bölcs tudva mindezeket, nem riad vissza a fájdalomtól, mert tudva mindeket, tudja, hogy a fájdalom megtisztulást, bölcsességet és erőt jelent.

Minden hindu iskola hangsúlyozza, hogy minden bölcselet célja a fájdalom megszüntetése.

De miért kell egyáltalában fájdalomnak lennie?

"Ha egy akadálytalanul áramló folyóba vizet öntenek, attól a folyó nem fodrozódik, hanem, mit sem törődve a többlettel, folyik tovább. De állítsuk akadályt az útjába, olyant, ami szabad folyását gátolja: a folyó küzdeni és tombolni fog az akadály ellen és minden erejét megfeszítve, igyekszik elsöpörni. Csak ami ellene áll, ami gátolja árjának sima folyását, csak az készteti erőfeszítésre."