Régi, mélyen gyökerező hit, miszerint: "Minden rossz forrása maga pénz".
Talán kevesen tudják, hogy a gondolat eredetije a Bibliában olvasható: "Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogva... (az emberek) átszegezték magukat sok fájdalommal" (I. Timótheus 6:10).
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik szorosan egy másik közkeletű feltevés, miszerint csak annak árán halmozhatod javaidat, hogy másoktól elveszel. Vagyis amint a te jóléted növekedni kezd, másoké csökkenni fog. De gondoljunk csak bele! Biztos így van ez?
Ha a pénzre úgy tekintünk, mint a materiális javak és önös érdekeink eléréséhez szükséges eszközre, akkor valóban igaz lehet ez a mondás. Épp ezért talán helyesebb lenne inkább úgy fogalmazni, hogy minden rossznak a forrása a magasabb pozíció, státusz felé törő vágy.
Pont erre utal többek között a fent említett bibliai idézet is: meg kell becsülni az anyagi javakat, s olyan eszköznek kell tartani, amelyet jó célok érdekében kell felhasználni. Ám ne legyünk a pénz rabszolgái, ne kerítsen hatalmunkba az anyagi javak hajszolása.
Tegyük fel, hogy hirtelen elképesztő pénzösszeghez jutna. Fogjon papírt, ceruzát, vagy csak futtassa át agyán, mi mindenre lehetne költeni. Kinek adna belőle? Kiken tudna segíteni?
Természetesen elsőként magunkra költenénk. Ám ha megvettük álmaink házát, autóját, golfpályáját és halastavát, mit kezdünk a megmaradt töménytelen pénzzel? Vajon mennyi anyagi érték felhalmozása után dőlhetünk hátra, s jelenthetjük ki, hogy elégedettek vagyunk az életünkkel?
Sokan a jólétbe csöppenve hamar megtapasztalják a gazdagság börtönének érzését. Valami szokatlan ürességérzés szorongatja őket, s hiába az újabb és újabb vágyott cél, az elégedetlenségérzet megmarad.
Sokan nem képesek adni ebből a gazdagságból, pedig megtehetnék, hisz olyan eszköz van a kezükben, amelyet boldogsággá lehetne fordítani.
Adhatunk belőle szüleinknek, szeretteinknek, aztán gondolhatnánk szűkebb és tágabb közösségeinkre, amelyekben mi is élünk: gyermekeink iskolájára, a város idősek otthonára, a helyi kórházra, szabadidős csoportokra, amelyeknek mi is tagjai vagyunk.
Rengeteg helye lenne a pénznek, amelyek egyáltalán nem materiális célokat szolgálnának: jótékonysági szervezeteknél, karitatív mozgalmaknál. Sőt, akár mi magunk is szervezhetnénk hasonlót saját elképzeléseink és vágyaink szerint.
Ha lennének persze millióink!- sóhajt fel most, és legyint egyet az Olvasó. De miért kellenek ehhez milliók?
Miért nem tudjuk saját lehetőségeink és korlátaink szem előtt tartásával gyakorolni az adományozás, az ajándékozás örömét? Miért mutogatunk, és várjuk el ezt másoktól, miközben készre gyártott magyarázattal altatjuk el lelkiismeretünket?
Mindnyájan egy-egy közösség tagjai vagyunk, elég ha csak ezekben körülnézünk. Gondoljon csak bele, hogy például a lakóhelye közösségi tagjaként mit adhatna, mit tehetne?
A mi házunk például pártfogásába vett egy szerencsétlen sorsú, rossz körülmények között élő embert, aki az utcánkban lakik. Mindenki vált vele pár kedves szót, és egy kevés pénzért cserébe megkértük, hogy az utcafrontot néha seperje fel.
Apró dolog, de elég ha mindenki csak egy apróságot ad...