Húsz kép, hozzá húsz történet. Nem tudom miért, nekem állandóan a Nagyítás című film jutott eszembe, miközben a Kempinski Hotel első emeletén, a puha szőnyegen állva, s a fölszintről áramló barokk (élő)zenét hallgatva azon kaptam magam, hogy már hosszú percek óta időzöm egy-egy kép előtt. Talán azért e hasonlat, mert –miként a filmben is -, ahogy alaposabban vizsgáltam meg a láthatót, lassan egy láthatatlan világ is kezdett kibontakozni. Pontosabban szólva egy-egy látszólag jelentéktelen részlet hirtelen főszereplővé válik, s új dimenziót ad az egésznek. Jó-jó, a művészetben nincsenek véletlenek, elvileg minden, ami az alkotás része funkcióval bír. De mégis. Ezek az első pillantásra naív, egyszerű, leginkább tájakat ábrázoló képek oly talányosakká, rejtelmesekké tudnak válni a kutakodó szem előtt, mint amikor mikroszkóp alá teszünk egy csepp vizet, vagy egy falelvél-darabkát. És – mint a művészetben – nincs egyetlen magyarázat, egyetlen válasz. Az „igazság” az, amit annak hiszünk.
A képek címei szándékoltan banálisak. Földrajzi nevek, úgy, mint Prága, Ausztrália, Marokkó, Toledó, vagy épp Norvégia. De ezek a képek legkevésbé útikönyvekbe valók. Azaz igenis oda: a belső utak útikönyvébe. Mert aki kérdez, aki nyitott szemmel jár, annak szinte mindegy is, hogy Toledóban, vagy Bicskén, esetleg Pécsett nyitja ki szemét és a fotós táskáját. Innentől már csak tehetség dolga, hogy ez a szubjektív élmény eljut-e hozzánk. Misztikáért, talányért, kérdésekért pedig igazán nem kell a szomszédba menni. Elég, ha belépünk a Kempinski Galéria falai közé, már is egy elvarázsolt birodalomban vagyunk.
Rejtő Gábor
Ugyanarról másként
„Mint minden képfajtánál, úgy a fotó esetében is többnyire idegenszerűen hat, mikor történetet próbál elmesélni. Minden kép – természeténél fogva – metaforikus karakterű, így irodalmi analógiával élve: a költészethez áll közelebb mint a prózához. Ennélfogva a kép által létrehozott jelentések sem egyértelműek; inkább poétikus hangulatok, érzelmek megjelenítésére alkalmas.
Vancsó fotóin azonban olyan jeleneteket látunk, melyek szinte követelik, hogy titokzatos történeteket gondoljunk el róluk. Hétköznapi, megrendezetlen pillanatokat ábrázol szigorú és tisztán fotószerű kompozíciókban. Ez a hangsúlyosan artisztikus fotós tekintet a valóság ártatlan és jelentés nélküli helyzeteit különös, misztikus dimenziókba emeli.
Összefüggéseket teremt ott, ahol eredetileg nem voltak ilyenek. Jelentéssel teli lesz a véletlen is, de ez a jelentés nem egyértelműen megfejthető. Ettől olyan bonyolult és kimeríthetetlen a képei által felépített világ. Valószínűtlen tájakon járunk, különös és érthetetlen dolgok történnek velünk. Szubjektív tájak ezek, melyek csak akkor nyílnak meg, ha odafigyelünk önmagunkra és a világra.”
Miltényi Tibor
