Lara Croft: Tomb Raider
Erről a moziról egyvalamit kell előzetesen tudni: igazi popcornmese. Azaz teljesen el lehet lazulni a székben, elegendő arra koncentrálni, hogy a kukorica a szájba jusson, ne az ölbe. És persze az is figyelem reméltó, hogy nincs egy hónapja, hogy a filmet bemutatták az USA-ban. A történetre nemigen kell figyelni, mert értelmetlen. A tét nem kevesebb, mint a háromszög újraegyesítése és az idő feletti uralom megszerzése egy kráterben lüktető ősi város romjain. Apróság, hogy ehhez ki kell várni néhány bolygó 5000 évente egyszer bekövetkező együttállását, illetve le kell küzdeni a sokkarú Visnu kőszobor csápolását és a kőmajmok támadását. Csudásan bugyuta, olyannyira, hogy már jó. Ami a látványt illeti, eszméletlen jól néz ki a film. Angelina Jolie pedig nagyon is megállja a helyét a címszerepben – igaz, egy videojáték főhősének megformálása nem a színészi kvalitásokat veszi leginkább igénybe. A filmben az a legjobb, hogy nem kell tudni róla semmit; se előtte, se utána, viszont amíg benn ül az ember a moziban, kitűnően szórakozik.
Fűben járó bűnök
Szó szerint! Bár nem mindenki tartja nagy bűnnek azt, ami fűvel jár… Szerencsére ez a vígjáték nem erről szól. Grace (Brenda Blethyn) vidéki úrinő, aki körül kipukkan a légvár. Férje váratlanul kiesik egy repülőgépből – hogy ugrik, vagy lökik-e, nem tudni –, s az özvegy kénytelen rádöbbenni, hogy egy vasa sincs. Gyönyörű dél-angliai háza és legfőként kertje veszélybe kerül, a végrehajtók ugyanis nemigen tartják tiszteletben a gyászt. A kertész jelentheti számára az utolsó mentsvárat. Matthew (Craig Ferguson, a sztori társszerzője) a lelkész kertjét is gondozza, s közben, zsebpénz gyanánt, néhány kenderpalántát nevel titokban. A baj csak az, panaszolja gazdasszonyának, hogy nagyon árnyékos a templomkert, s a marihuána alig terem. Grace – megkapó naivitással – felajánlja üvegházát e nemes célra. Az utóbbi évek angol (ír, skót) vígjátékai olyan falvakban játszódnak, ahová a film után legszívesebben elutazna, majd letelepedne az ember. Nincs ez másként most sem. Az emberek mind ismerik egymást, kedvesek, kissé különcök, de nem közömbösek a falujuk ügyei iránt. Grace egy ilyen elszigetelődött közösségen belül is burokban élt, míg meg nem özvegyült. S szép lassan kiderül róla, hogy korántsem olyan esetlen, mint amilyennek látszik. Kellemes, angolosan visszafogott film.
Az ördögűző – Rendezői változat
Az eredeti, 1973-ban bemutatott változat a horrorfilmek között klasszikusnak számít. A karakterek hétköznapisága, gondjaik banalitása adta a szörnyűség keretét. Az anya (Ellen Burstyn) nehézségei; Karras atya (Jason Miller) betegeskedő édesanyja és ingadozó hite; az öreg pap, Merrin (Max von Sydow) küzdelme a gonosszal és saját életkorával; a rejtett pillantásokkal beszélgető; a múlt súlyát rejtegető házvezető pár olyan miliőt teremt, amelyben a gonosz megjelenése velőtrázón hat. Az Ördögűző úgy alakul horrorfilmmé, mintha igazából nem is az akarna lenni. Így aztán a mai napig friss, erőteljes. A teológiai szempontok megközelítése, azok hitelessé tétele szintén ezt támasztja alá. A film harmadik alappillére maga az áldozat. A tizenéveibe átlépő, inkább még kisgyermek lányka (Linda Blair) gonosz általi eltorzítása rendkívül sokkoló. William Friedkin rendezői változata mindössze 12 perccel hosszabb az eredetinél. 1973-ban Friedkin 140 percesre vágta a filmet, s bár a Warner stúdió ezt meghúzatta két órára, a mozi írója és producere, William Peter Blatty azt tartotta tökéletesnek. A Warner marketingesei végre beadták a derekukat, és engedélyezték az újravágást. A bővítménybe négy lényeges változtatás fért bele, eltekintve néhány hatásvadász, villanásnyi sátánképtől. Az első érthetőbbé teszi a cselekményt, a második érdekes, de megtorpan miatta a tempó, a harmadik mutatós, de nem illeszkedik oda, ahol van, a negyedik pedig egyenesen katasztrofális. A filmet ebben a változatban csak úgy szabad megnézni, ha előbb alaposan megismerkedünk a sokkal kerekebb egész eredetivel.
A leskelődő
A film egy újabb sorozatgyilkosos krimi. A megszállott bűnöző (Keanu Reeves) mániája, hogy a rendőrség számára aprólékos gondossággal kidolgozott nyomokat hagy. Griffin mindenhová követi Campbell FBI-ügynököt (James Spader), időnként össze is futnak, de persze a nyomozónak gőze sincs arról, hogy épp a célszeméllyel találkozott. Mint minden rendes amerikai polgár, az ügynök is pszichiáterhez (Marisa Tomei) jár, aki szerint a gyilkossal szükségük lehet egymásra. Tényleg, Griffin folyamatosan az ügynök reakcióit kémleli, számára sokkal nagyobb élvezetet nyújt a tetthely „koreografálása”, mint maga a gyilkolás. Egyszerű a képlet: a gyilkos kihívást jelent a rendőrnek, aki ráharap a csalira, kétségbeesett, ám eredménytelen hajszákat szervez. Viszont rengeteg, a kanyarokban majdnem kifaroló rendőrautót, csaknem ugyanennyi helikoptert láthatunk száguldozni összevissza. Szerencse, hogy a színészek jól dolgoznak, lényegesen több életet lehelnek a filmbe, mint ami csak úgy kisülhetne belőle.
A csábítás elmélete
Talán hallottak már arról az elméletről, amely szerint adott szarvasmarhabikát sehogyan sem lehet arra rábírni, hogy kétszer ugyanazzal a tehénnel párosodjék. Az elmélet szerint a férfiak sem különbek, ezért nem bírnak megállapodni. Hogy vajon az elmélet igaz-e, nem tudni, mindenesetre a filmbéli Jane (Ashley Judd) boldogsága áll vagy bukik a válaszon. Jane egy kibeszélő show szerkesztői gárdájában dolgozik. Két férfi kollégájával ismerkedünk még meg. Raynek (Greg Kinnear) stabil partnere van, persze Jane-nek ő tetszik. Ray is Jane irányába kacsingat, csak elszánni nem tudja magát igazán. Eddie (Hugh Jackman) az elmélet szerinti „bika”, minden este mással hál. Jane feladja albérletét, abban bízva, hogy Rayhez költözhet. Végül Eddie-nél köt ki, ahol a „tehénforgalom” kényszerű szemtanúja lesz. Nem valami furmányos sztori, a nők és a férfiak viszonyát rendkívül felületes általánosításokkal intézi el, de legalább előre ki tudjuk találni az összes fordulatot.
Illich Lajos
