Ausztria nincs messze. És ez a film ott játszódik, valahol egy kisvárosban, vagy egy nagyváros peremén, kánikulában, de az igazat megvallva, ez a történet történhetne bárhol a világon, ahol jólszituált emberek laknak sorházakban és még csak meleg sem kell hozzá. Mert ez a film a magányról szól, az elidegenedésről, a négy fal között vergődő emberről, összefoglalóan szép új világunk reménytelenségéről.

Ebben a filmben nincs egy ép, egészséges gesztus, egy tiszta mosoly, egy emberi pillanat. Azaz, dehogy nincs. Itt minden nagyon is emberi, kifacsartan, torzan, betegesen az, szinte kihallani a lélek nyöszörgését, a kétórás mozi szinte minden pillanatából. Körülbelül ennyire futja a Kánikula szereplőinek, ez lett a homo sapiensből, a bölcs emberből, a biztonsági kamerák által pásztázott úszómedencék és lökhajtásos négykerekűek díszleteivel kiegészített diadalmasan zümmögő légkondícionált Potemkin világban.

Mindez persze nem újdonság. Jó ideje tudjuk, utat tévesztetünk, s ha sikerülne kitörni a magunk emelte, ásta csapdából ez a film akkor kötelező irodalom lesz, amolyan mementó, hogy mitől, miből szabadultunk. De ez még odább van. Egyelőre ott tartunk, hogy itt a kánikula, fojtogató a meleg, s az erőszak kint is bent is ugrásra készen áll.