Karafiáth Orsolya - Nem vagyok leprás!
Rita úgy nézett rám, mint egy őrültre. Oké, ő lökött, szétszórt, véletlenül elfelejtette bedobni a táskájába. De hogy nálam a lakásban se legyen, és direkt ne legyen tükör – nos ez túlfut a képzeletén. Előhalásztam hát neki a fürdőszobaszekrény mélyéről az egyetlen tükrömet, amit csak és kizárólag akkor használok, mikor reggel fél perc alatt rendbe teszem az arcom. És Rita valóban megnyugodott egyetlen magára vetett pillantástól. Mert Rita - akárcsak a többiek - szereti a tükörképét, szereti magát megsokszorozva látni. Nekem épp elég az az egy, aki vagyok.
Rita új kolléganő, még nem tud rólam semmit. Ha szerencsém van, gondoltam, pár hétig így is lesz, még nincs kánikula, nem fog feltűnni, hogy negyven fokban is hosszú ujjúban járok. Nem volt szerencsém. Mikor felnyúltam a kávés csészéért, láttam, hogy észreveszi. Láttam, hogy megdermed. Nem kérdezett, mert soha nem kérdez senki semmit. Szinte láttam a gondolatait, mert Rita – akárcsak a többiek – nehezen leplezi a hirtelen rátörő undort. Abban a pillanatban kis hámdarabok peregtek le a konyhapultra, őrülten viszketett a könyökömnél, odakaptam. Rita már nem akar kávézni. Pedig még nem is látta a homlokomat, amit a bohókás, pöttyös fejkendő takar. A fodrász látta, és nem volt hajlandó a fejemhez érni, hiába magyaráztam, hogy nem, nem fertőző, nem fogja elkapni. Ne félj, nem ugrik rád, mosolyogtam Ritára, mire ő ferdén elhúzta a száját, hiszen udvarias, és hisztérikusan buggyant fel belőle, hogy mennie kell. Jó, menj, Rita, búcsúztam. És már vártam, hogy a gép elé üljek, ahol Laci várt.
Igaz, Laci egyelőre csak virtuális társ, de hát a magunkfajta így ismerkedik. Mert jobb, ha az elején tiszta minden, ha világosan leírhatom, milyen a bőröm, és erre világos, egyértelmű reakciókat kaphatok. Nem elrántott tekintetet, nem összerándulást. Nem kell azt éreznem, hogy nem csupán egy-egy bőrfelületem, hanem az egész lényem eltakarni- és szégyellnivaló. Laci jó fejnek tűnik, és ő is pikkelysömörrel él, már két hete levelezünk. Milyen félve írta le! Hogy megsajnáltam! Őt pár napja nem engedték be az uszodába. És az igazgató annyit mondott, hogy ő együtt érez, de tekintettel kell lenni a többiekre is. Én persze eleve nem megyek ilyen helyekre, nem vetkőzöm idegenek előtt, épp elég, hogy múltkor egy anya a buszon elrántotta mellőlem a kislányát. Mellesleg aznap próbáltam meg először rövidebb szoknyát felvenni. A barátnőm ugyanis azt mondta, csak mi, érintettek csinálunk ekkora problémát a sebeinkből, mások észre se veszik. Hát erről ennyit. Tudod, Laci, meséltem neki, egy ismerősöm köntösbe megy be a Balatonba is!
Nekünk szerencsénk van, Laci, mondtam épp a randink előtt, hatalmas mázli, hogy nem a szánk körül van a baj! Vagy mint a nagybátyámnak! A tenyerén és a talpán is, rettenet minden mozdulat! A szemhéja is beteg volt, ahogy pislogott, néha fennakadt egy-egy varban. Tudod, Laci, irigylem, hogy neked csak felnőttkorodban jött elő, folytattam. Én konkrétan és szó szerint rosszul éreztem magam a bőrömben - egész életemben. De legrosszabb kamaszként volt, a gimnáziumban. Mindenki csúfolt. Leprásnak neveztek. Akadt, aki rám ripakodott, hogy ne vakargassam magam, mert elterjesztem az ótvart. Mindig azt éreztették, valami nem stimmel velem. Én értem az undort. De azt nem, hogy senki nem kérdez. Ekkor kérdezte meg, mikor és hol találkozzunk. Mert azért mindig más látni, mint csak beszélni róla. Mint ahogy más egy beállított profilkép és más a valóság is.
Lefagyva álltam. Laci! Vagyis Lackó, a gimi réme. Aki röhögve készített rólam karikatúrát. Meg olyanokat mondott, hogy hordjak, mint az afrikai nők, karikákat a nyakamon! Meg hogy jobb lenne, ha bebalzsamoznának, bár félő, lerohadna rólam a pólya. Haha. Én tudtam, hogy te vagy, mondta kis hallgatás után. És megértem, ha itt hagysz. Csak kérlek, bocsáss meg. Igen, évekig fájt minden egyes gúnyolódás, néztem rá. De ma már meg tudok bocsájtani. Szívből. Mert minden tettel és szóval, igen, a ferde pillantásokkal is csak magunkat öljük, tettem hozzá. Ugye már te is tudod?
