Irigylem e 28 perces film alkotóit, szereplőit, mert érzésem szerint véresre röhögték magukat filmkészítés közben. Ez a Széchenyi rögtönzés-sorozat néhány jókedvű magyar fiatalról szól, akiknek tele van a hócipőjük, mert pénztelenek, mert nincs kedvük beállni a sorba, mert unják az országimázsos dumákat. Ez a Széchenyi-etűd arról szól, hogy lehet szellemesen hülyülni, kevés pénzből erős helyzeteket teremteni, és bátornak lenni akkor is, ha ezzel utolsó esélyünket játszuk el egy nemlétező, demokratikus pénzosztó rendszer tagjainak szemében egy hosszabb filmhez kívánatos támogatás tekintetében.
Ezzel azt kívánom jelezni, hogy a Legkisebb film a legnagyobb magyarról című produkció nem igazán kormánybarát, pontosabban szólva hatalombarát. Nyelvi és képi humora nem hagy sok időt a mélázásra. Például a világró szóló magyarok helyett világra szaró magyarok hangzik el, valamint a Széchenyi hegyet is Széchenyi lapátol(tat)ta össze, s igen groteszk szövegkörnyezetben fogalmazódik meg a három gyerek - hivatalosan - kívánatos igénye a hídról beszélő anyuka részéről. Olykor fergeteges tempóban bombázza a nézőt, aki még talán fel sem fogta az előző poént, már csattan a következő.
De semmi baj, a Toldi mozi vezetősége – talán e felismerésre alapozva – úgy döntött, hogy a filmet non-stop vetítik, aki tehát nem értett valamit, egy jegy áráért akár többször is nekirugaszkodhat. De van ennek az örökmozgónak egy másik magyarázata is: nincs és nem is lesz vége annak az örökös agymosásnak, amit a film készítői ebben a 28 percben megpróbáltak kifigurázni…
