A mi hevenyészett eredményünket persze megerősíti számos más tény is! Hiszen ha nem lenne fontos testrész a mell, akkor miért fejlődött szinte tökélyre a mell plasztikázása - megelőzve szinte minden más plasztikai technikát? Vagy akkor miért is szavaznak évről évre a világ férfiai a legszebb mellel rendelkező sztárról?

De egy kicsit térjünk vissza a múltba, akár több ezer évet. Merthogy a mell elsősorban nem szexuális jelképként vált fontossá, hanem az anyaság és a táplálás jelképeként. Szinte minden vallásban találunk olyan anyaistennőt, aki mellével táplálja gyermekét vagy az egész világot. Ilyen Írisz, Gaia, Istár, de ide lehet vonni Mária képét is.

Ám ami a milói Vénusznál még pozitívum, az a reneszánszban már nem illendő. A nagy mell ne nyert kánonjogot ebben a korszakban, egyértelműen a kis mell hódított, ugyanis olyan tulajdonságokat kötöttek hozzá, mint a lelki tisztaság, az elegancia vagy éppen az intelligencia. Egy "melltörténettel" foglalkozó honlap szerint csak a hindu világban volt megengedett, sőt kívánatos a nőket nagy, igazán kerek mellel ábrázolni.

A barokk húsos hátsói és vastag lábai ellenére (emlékezzünk csak egy-egy Rubens-képre) a mellet még ekkor is aprónak ábrázolták. Éles váltást csak a 19. század hozott, amikor újra a nagy mell vált izgalmassá, érdekessé, kívánatossá.

És ez még ma is tart: úgy tűnik, hogy a férfiak többsége számára a dús keblek a vonzók, nem véletlen, hogy az USA-ban 1-2 millió olyan nő van, aki szilikonnal kerekítette ki melleit. Persze ízlések és pofonok: valóban vannak férfiak, akik ilyen szempontból reneszánsz ízléssel rendelkeznek. Szerencsére...