Aki látta valaha is Shakespeare Szentivánéji álom című darabját, s végig izgulta a tündérek fejedelmének és királynőjének torzsalkodásából eredő kalamajkát, majd fellélegzett a happy end láttán - az talán már utánanézett, hogy a történet nem csupán az író fantáziájának szüleménye.

A Nap, amely téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra hágott az égen, a Föld északi féltekéjéről nézve, június 24-én eléri csúcspontját. Ekkor élhetjük át az év leghosszabb nappalát, s legrövidebb éjszakáját. Ez a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.

A természettel szoros közelségben élő ősi ember számára a Nap különleges, mágikus erővel bírt. A meleg, a világosság, az elevenség, a termékenység, s mindenekelőtt a tűz szimbólumaként tisztelték. Ezért - amikor megfigyelés útján - rájöttek, hogy a Nap mikor kezd veszíteni erejéből, óriási tüzeket raktak, hogy meleget adjanak neki, hogy megtisztítsák (azt hívén, hogy beteg), meggyógyítsák.

A nyári napfordulóhoz kapcsolódó nyárközépi tűzgyújtás évezredek óta fennmaradt, s a különböző korokban, különböző népeknél számtalan hozzákötődő szokás alakult ki. Bár a Nap megsegítésének motívuma a kereszténység terjedésével háttérbe szorult, ám a tűzgyújtás ünnepe megmaradt, éppen a tűz tisztító, örök megújulást hordozó jelképe miatt.

A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek.
Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a szentivánéji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Sok helyen a tűz átugrálásával a növények növekedését próbálták meg serkenteni. Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.

A szerelemhez, szerelmesekhez kötődő szentivánéji egyik népszokás Csehországból ered: a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött.
Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint, akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben.

Régen hittek például abban is, hogy Szent Iván éjszakáján a lányok különböző eszközökkel megláthatják, meghódíthatják jövendőbelijüket. Ha kilencféle virágot tettek éjjelre a párnájuk alá, leendő vőlegényükkel álmodtak.

A kelta babonák szerint ezen a napon megnyílnak a világok közötti kapuk, és a tündérek, koboldok az emberek között járnak. (Valószínűleg ebből a legendából merített Shakespeare is!) A hagyomány szerint a tűz körül röpködő szikrák, vagy az e napon látott lepkék mind-mind tündérek. A napforduló napján meg kellett figyelni, milyen színű lepkét pillantanak meg először: ha fehéret, az év hátralevő részében fehér kenyeret ehettek, ha nem, akkor barna kenyéren kellett élni. (Na, nem az egészséges életmódról van szó, hanem a régi néphitről, mely szerint a fehér kenyeret a gazdagok eszik.)

Az egyik legérdekesebb legenda a páfrány virágához kapcsolódik.

A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat.

A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti.

A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották.

Erre is van utalás Shakespeare-nél. A IV. Henrik című drámájában hangzanak el e szavak: "páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk".

A legenda szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel.